Második fejezet

Tizennégy éves lehettem, apám betegedett,
Orvosok rohangáltak fel-alá kastélyában,
Utolsó napjaiban kényszerből cselekedett,
Ágyában feküdhetett nagyjából éjféltájban,
Mikor magához szólította fáradt testemet,
Utolsó szavaival áldotta meg lelkemet.

Mindenki csöndesen járt a hosszú folyosókon,
Feketébe és vörösbe burkolózva mentek,
Zászlajaink a bejáratoknál félárbócon,
Emberek békésen térnek nyugovóra este,
Hat nappal később a temetésen sorban állunk,
Édesapám örökké védelmezi az álmunk.

Visszatérve a kastélyba, édesanyám szólít,
Házunkat mostantól kiképzett lelkem vezeti,
Rám zúduló erőfeszítése gyengén bódít,
Édesapámat az emlékem sosem feledi,
Belépve díszesebbnél díszesebb irodába,
Megvakít a falon lévő tárgyak csillogása.

Székébe lassacskán leülve, végiggondoltam,
Mitévő legyek, folytassam munkásságát tovább,
Felmerülő ötleteket magamban bent mondtam,
Netán őrizzem meg az embereit legalább,
Új irányba vezessem ómódi otthonunkat,
Tartsam fent az őszinte s emberi mosolyukat.

Másnap reggel mindenkit bejárathoz hívattam,
Tekintetük üresebb, mint a sörös poharak,
Mindegyiküknek saját feladatot adhattam,
Bátorsággal ütközünk, megyünk az új holnapnak,
Sorukból kiléptek, egy ember maradt a helyén,
Megmaradt vörös rózsa díszítette a fejét.

Isten leánya, Anna, könnyekkel telt szemekkel
Tekintett érzést se mutató lapos arcomra,
Nem törődve a köztünk lévő történetekkel,
Méltóan figyel csendes s erőteljes hangomra,
Várja parancsomat, számat ijedve figyeli,
Legdíszesebb s legcsinosabb ruháját viseli.

Édesapja lennék, hasonló szemekkel tekint,
Lépést teszek hozzá, érzem virágos illatát,
Mosolyt vetít puha arcára, szelíden kacsint,
Lehozva lelkemnek Isten mennyei csillagát,
Kezemet nyújtom, félénken s sírva elfogadja,
Készen áll minden értem tett kínzó áldozatra.

Karjaimba engedtem, arcát belém temeti,
Könnyei áztatják fehér és fényes ingemet,
Elmosódva ruhámban nevemet emlegeti,
Visszahúzva kicsiny testét, szelíden kinevet,
Öleléseink mennyekbe felszállva utaznak
Tovább, szerelmi érzések táncolva mulatnak.

Éj elérkezettével mindenki nyugovóra
Térve, viharos szelek támadják álmainkat,
Csapatnyi ember állt fel a kinti dobogóra,
Megnehezítve a felhalmozódó gondjainkat,
Szakadó esőben álltak a magas ajtónál,
Semmi se lehetett édesebb a búcsúcsóknál.

Dörömbölnek az ajtón, fegyverükkel próbálnak
Betörni, vörös karszalagjaikkal kitűnnek
Az éjben, ártani akarnak kicsiny Rózsámnak,
Folyosókon rohanva gyorsan s vérrel feltűnnek,
Ajtajainkat leverik, bottal nékem esnek,
Véresen kezdtünk bele az istentelen estnek.

Ágyamban találtak a Vörösök, álmaimat
Félbeszakítva életemre törnek kezükkel,
Elnyomván segítségkérő s kínzó dalaimat
Felvértezve újdonsült, véres s ömlő sebekkel,
Percekig zúdítanak botjaikkal, pengékkel
Vágnak, ordítják: burzsoá, erre majd emlékszel!

Testem kimerültségében világom homályba
Burkolózott, vörösbe borítva takarómat,
Megőrült proletár festményeimet dobálja,
Isten óvja meg tőlük drága falulakókat,
Félholtra vert lelkem ágyam forró védelmében,
Anna nevét kiáltotta végső gyötrelmében.

Aliz rohant be hozzám villám távozásukkal,
"Uram, tartson ki!", ordította könnyekkel arcán,
Kommunista férgek végezve a munkájukkal
Otthonunkat gyújtják, emlékem a Rajna partján,
Városlakók rohannak a dombra, kastélyunkhoz
Százak érkeznek, felcipelnek a főorvoshoz.

Házunkat próbálják oltani tele lángokkal,
Fagyott vizes kannákat adnak egymás kezébe,
Megőrzik pokolba szállott, kihunyó álmomat,
Felcsendült embereknek hangos s félő beszéde,
Vörösök elmenekültek, vissza az erdőbe,
Egyikük kirohanva izzó tűzből meglőve.

Földre teperték a tisztes urak és csendőrök,
Megégett arcával ordítozott: segítsenek!
Értelmetlenné vált jövőmön csendben tűnődök,
Mindenki ismerte őket, ezek kegyetlenek,
Vörös karszalagját letépve hurcolják messze,
Ilyen utakra vezethet egy téves rögeszme.

Felébredve München városában, fájdalmakkal
Telve körülnézek, kórházi jelek, emberek,
Nővérek mennek körülöttem, kint zivatarral
Töltve az utcákat, futva kacagó gyerekek,
Lassacskán feldőlve ágyamból, fura érzések
Árasztanak, körülvevő és csábító szépségek.

Matracomon egy levél, Aliz, Anna s Verena
Nevével díszítve, megmaradt erőmmel nézem,
Szívemben feltörekvő véres s kínzó vendetta,
Levelet díszítő feketés viaszt letépem,
Olvasva megnyugvás a háborús vendetta helyett,
Szekrénykém fiókjába Anna édes bort betett.

Orvos s rendőr érkezett, beszélgetni akarnak
Megfáradt, fiatal lelkemmel, híreket mondva,
Támadóim ellen véres kivégzést faragnak,
Hazaengednek sebes kötéseimet bontva,
Kikészített ruháimat esőben felvéve,
Elindulva München bajoros s fényes csendjébe.

Régi iskolám irányába hevesen megyek,
Meggyengült kezemmel tartva szakadt esernyőmet,
Falakra vésett ismerős és daloló nevek,
Számlálva a messze szállott fagyos esztendőket,
Ismerős arc, ismerős alak jelenik a sarkon,
Gyermekkora óta ugyanaz a fura garzon.

Elfeledett barátom, Ottó, pont egymás előtt
Álltunk, arcunkon felismerhetetlen érzések,
Két elfeledett s továbblépett fiatal felnőtt,
Egymás felé irányuló izgalmas kérdések,
Kávézóba térve, életünket átbeszélve,
Beleegyezve életre szóló szövetségre.

Emberek nevei fejemben, mégis Annácskám
Neve egyetlen szívemben, tomboló erdőtűz,
Isten mellett örökké, halálomig imádnám,
Érzéseimnek milliói végleg hozzáfűz,
Vonatra felszállva, gyengéden visszaindulva
Töprengtem, egyenes Heidenheim-i cirkuszba.

Kastélyunknak romhalmait látva, a karjaim
Szorosan mellettem, még helyén álló ajtónkon
Átlépve, porokká változott szép nappalim,
Anna isteni világában kellett csalódnom,
Életben maradt fiókban Annácskámhoz címzett
Levelek, terjedelmével vele minden végzett.

Orromat büdösség csapja, szívemet csalódás
Kínozza, kilépve kastélyunkból, ötleteknek
Ezrei árasszák el lelkemet és aggódás,
Hitetlen szavai az ördögi embereknek,
Aliz és Verena lelkei messze, ki tudná,
Hogy merre, lelkem végleg magát halálra inná.

Tizennégy évesen, utam előttem homályba
Burkolózva, Heidenheim kocsmájába belépve
Részeg emberek tettei, a kancsót dobálja,
Arcukat örökké emlékezetembe vésve,
Mégis egy fiatal lány szemei ragadnak meg,
Gondolkodok, lelkét hogyan kaparinthatom meg.

Érdekes kinézetű emberek, az öltönyük
Fekete, kitűnnek hosszas s kötött szakállukkal,
Ékes kommunista plakát díszeleg fölöttük,
Egymáson kacagnak érdektelen csúfságukkal,
Leánygyermekeket romkocsmában dolgoztatnak,
Német emberek társadalmába beolvadnak.

Kilépve ajtajain, friss levegőnek szaga
Tisztítja meg boros lelkemet, majd töprengések
Ezrei világában leszállott Isten maga,
Szívemben fölszálló pusztító vérengzések,
Épületből sikoltásokat hallgatva, néztem
Miként temeti magát kárhozott német népem.

Másnap hangos ordítások közepette utcán
Az emberek rohantak a főtérre hallgatni,
Mentem közöttük én is, megállottam egy buckán,
Kínzó fájdalmaimtól nem volt időm jajgatni,
Kiállt egy úriember, hangosan felkiáltott,
Monarchiában elkövettek egy gyilkosságot.

Halott a trónörökös, vérrel halálba küldték,
Feleségét se kímélték, anarchisták voltak,
Kik elkövették, nagy mosollyal magukra büszkék,
Távoli országban füstös hangulatot forrtak,
Kommunistáknak istentelen s férges társai,
Nemzeteknek feldúlták évszázados álmait.

Bámészkodtam emberek közt, néhányan hallgattak,
Valamennyi ordítozott; mit képzelnek ezek!
Emberek némán s sorban hazafelé ballagtak,
Anna szívére emlékezve csöndben könnyezek,
Erőmet összpontosítva elindulok vissza
A vörös kocsmába, lelkem önmagát elissza.

Mégse kértem semmit, leányokat néztem csendben
A sarokból, fekete öltönyösök továbbra
Is dolgoztatták, erőszakolták emeleten,
Nem tehettek mást végző kommunista nyomásra,
Hol a csendőrség, hol vannak a tisztes emberek?
Ilyenkor merre bujkálnak a hosszú fegyverek?

Zsémbes öregembernél töltöttem napjaimat,
Olvasgattam tovább, viszont lányával helyzetünk
Feszült, felhalmozva véres s kínzó gondjaimat,
Öregember mindig mondogatta; majd megleszünk!
Dorka lányának szemei, mintha démoni
Alakok lebegnének benne, tiszta asszonyi.

Vendégszobájában élhettem, édesapámat
Ismerte, saját fiaként fogadott magához,
Istennel együtt védve pokoli éjszakámat,
Csatlakozhattam e kicsiny polgári családhoz,
Leányának tettei, egy pohár vizet öntött
Reggelente fejemre, ördögi ruhát öltött.

Apja feladatot szánt nekem, tanítsam édes,
Arany leányát, mély levegővel elfogadtam
Ajánlatát, némán megfigyelt, nem volt beszédes,
Könyvekre keservesen s rémülten mutogattam,
Egyidős leányzó, cseppet sem volt iskolázott,
Lelkébe óvatosan s lassacskán bebocsátott.

Unalmas arccal figyelte tanításaimat,
Tanulgatott, csekély órák alatt feldolgozta
Tananyagomat, elérve tanár céljaimat,
Életem szakadt szakaszát lassan megfoltozta,
Teltek a hetek, mégse közeledett lelkemhez,
Hasonlított egy elfeledett, régi emberhez.

Július végét járva, befejezve tervemet,
Elengedtem oktatását, apja büszkélkedve
Eszemet, egy vörös borral feldobja kedvemet,
Körülöttem táncoló világban elmélyedve,
Forró júliusi nyarunk teljes erejével
Tombolt, megáldva izzasztó s kínzó melegével.

Július végén szobámban fekve halk lépteket
Hallgatva, ajtóm csapódva, lép az öregember,
Megpihenve leül, sorolva a kétségeket,
Szavait hadarva, minden dolgot összekever,
Kitört a háború, egyetlen mondata szívem
Mélyébe csapott, felforgatva pokoli évem.

Hallgattunk, Dorka az ajtón belépve rémülten
Tekintett felénk, legelső érzését láthattam
Ebben a sikoltó pillanatban, majd derülten
Utcákra kilépve magamban s csendben járhattam,
Emberek arcai, mint reggeli vakító köd,
Nemzetemnek keserű s ittas jövője döfköd.

Éljenezve rohanó alakok, egyenesen
A kis pályaudvar irányába menetelnek,
Álldogáltam egymagamban, kissé betegesen,
Háborút és méltó dicsőséget követelnek,
Döntéseimnek elszálló homályosságában,
Menekülni kényszerülve Isten országában.

Öregemberhez visszatértem, kérdéseimet
Feltéve, gyengéden és mélabúsan válaszolt,
Itt hagyva Bajorországban töltött éveimet,
Méltó búcsúszavaival szelíden átkarolt,
Lányát elengedve szálltunk fel a gőzmozdonyra,
Életünknek értelmeit vígan átgondolva.

Ablak mellé helyünket elfoglalva, szemei
Tájat kémlelve tükröződtek tekintetemre,
Csillogott felforrósodott hófehér kezei,
Tárt karokkal várt bennünket a Kárpát-medence,
Vonaton utazva, egy valóságos kemence.

Ausztria területére belépve, lelkünkre
Vártak a hegyek, fogadtak széles karjaikba,
Órákig üldögélve, izzadtan felhevülve,
Mozdonynak döcögését érezve csontjainkba',
Bécs városának puha szellőit megérezve,
Gondtalan s reménnyel telt jövőben reménykedve.

Pályaudvarnak szépsége ragadta el szemünk
Világát, díszes polgárok járkáltak fel-alá,
Ijedve mégis távol maradt egymástól kezünk,
Lelkembe mégis mintha "szeretlek"-et mondaná,
Gőzmozdonyoknak füstét lélegezve tüdőnkbe,
Az újvilágnak isteni megtestesítője.

Helyünk mégse itt volt, délután vonatra szállva
Beléptünk vágyott országunkba, Magyarországra,
Lapított ülőhelyünkről lassacskán felállva,
Hasonlíthatott egy elhagyatott mennyországra,
Dorka anyja itten élt, Budai hegyek mellett,
Hosszas séták után egy jeges pohár víz kellett.

Ablakon kinézve, Budapestnek a szépsége
Szállott megkínzott világomba, feldobva kedvem,
Orromat csapdosta a Dunának az érzése.
Miközben fagyos vizet kóstolgatta a nyelvem,
Díszes polgárok, lakosok békességben élnek,
Alig hallatszódott hangja a nagy fényes Bécsnek.

Gyerekek nem törődve a háború szagával,
Szaladgálnak, majd felesnek az erdős parkokban,
Utcák zengtek a zajos gyerkőcöknek dalával,
Nézem a rohanó, élettel teli arcokat,
Kisgyermekek, jövő gondjai sehol sincsenek,
Egy ismeretlen s derűs világot képviselek.

Budai pályaudvaron katonák sétálnak,
Teljes hadi felszerelésben vígan menetelnek,
Aligha volt létező borostyája néhánynak,
Öreg háborúban fiatalok szerepelnek,
Csillogó s fényes fegyvert ragadnak országukért,
Háborúba indulnak elveszett szerelmükért.

Bátor bakák, nemzetségükért az életüket
Adják, vagonokból integetnek gyermekükhöz,
Boldogsággal ragadják isteni fegyverüket,
Háborúknak kegyetlensége sosem nélkülöz,
Sípszóval indult el a Bika nevű gőzmozdony,
Távolban is integetett egy magas víztorony.

TM