A faháztól nem messze két bányató bújik meg a fák között. Az egyik néma marad a fürdőzők előtt, a másik viszont vár bennünket: kristálytiszta, hűvös vizével, napsütötte partjával és azzal a különös csenddel, amit csak a természet tud. A gyerekek számára ez nem egyszerűen egy tó. Ez az ő birodalmuk.
   Levente gondolkodás nélkül ugrik a stégről a mélybe. A víz csobban körülötte, aztán néhány pillanat múlva már csak a buborékait látni. Jól úszik, nem fél a mélységtől. Úszószemüvegén keresztül hosszasan kémleli a tó titkait, mintha egy víz alatti világ felfedezője lenne. Amikor felbukkan, nagy levegőt vesz, és a sekélyebb víz felé tempózik, ahol a húga dolgozik.
   – Léna, nézd! – suttogja szinte áhítattal, ahogy a térdig érő vízig ér. Óvatosan kinyitja a tenyerét: egy kék, teljesen simára csiszolódott kavics fekszik benne.
   – Ezt egészen a fenékről hoztam fel neked. Szerintem egy igazi vízi tündér hagyta ott.
   Léna tágra nyílt, csillogó szemmel nézi a követ, majd óvatosan, mintha attól félne, hogy elolvad, elveszi a bátyjától.
   – Olyan, mint egy vízcsepp – mondja halkan, és a mellkasához szorítja. – Beteszem a váram legközepébe. Köszönöm, Levi. 
   Levente büszkén elmosolyodik, megborzolja a húga vizes haját, majd visszafordul a mély víz felé.
   – Keresek még hozzá kagylókat is a falra! – kiáltja vissza, és már merül is el újra. Kavicsokat hoz fel, apró kagylókat, és mindegyikre úgy tekint, mintha valami páratlan kincset talált volna.
   Talán igaza is van. Amikor hazavisszük őket, már nem egyszerű kavicsok és kagylók. Egy-egy csobbanás, egy nevetés, egy nyári délután emlékei költöznek beléjük. Minden kőnek története van, minden kagylónak emléke.
   Léna a sekély vízben építi tovább a világát. A nap ott már kellemesen felmelegítette a vizet, ő pedig tornyokat emel, várfalakat épít homokból, majd vizesárkot készít köréjük. Apró, zöld vödrével vizet hord a tóból, hogy feltöltse a vár körüli árkot. A bátyjától kapott kő ott ragyog a főtorony tövében.
   – Anya, apa, nézzétek, kész a birodalom! – hív minket büszkén, integetve. Odamegyünk, és leguggolunk mellé a puha homokba.
   – Csodálatos lett, kislányom – mondja a férjem. – De mi az a kis zöld ott a tetején?
   Léna óvatosan megigazítja az apró, zöld falevelet, amit a legmagasabb toronyra tűzött.
   – Ez a mi zászlónk. Levivel! – A torkomban hirtelen gombóc nő az érzelmektől. Neki ez a zászló egy egész királyságot jelent. Mi pedig csak nézzük őket. Levente a tó mélyének kincseit kutatja, Léna a homokból épít magának világot.
   – Úristen, annyira szeretik egymást... – suttogom a férjemnek, miközben könnytől fátyolos szemmel nézem, ahogy Levente épp az újabb kagylókat rakosgatja Léna homokvárának falára.
   – Olyan gyorsan eltelik ez a gyerekkor. Bárcsak megállíthatnám az időt.
   – Nem tudjuk megállítani – feleli halkan. – De most itt vagyunk. Ez a mi örökkévalóságunk.
   Közben a gyerekek talán észre sem veszik, hogy mi vagyunk azok, akik igazán kincset találtunk. Mert egyszer majd nagyok lesznek. A stég már nem lesz ilyen magas. A tó vize talán akkor is ugyanolyan hideg lesz, a parton pedig ugyanúgy megcsillan a nap. De ezek a gyerekek már máshol járnak majd. Mi pedig talán előveszünk egy régi kavicsot vagy egy kagylót, és emlékezni fogunk erre a nyárra. Amikor még két kisgyerek számára egy tó, egy homokvár és egy falevélből készült zászló elég volt ahhoz, hogy az egész világ az övék legyen.

TM