Ha a félhomályban a tóhoz lemegyek,
az álmatlan éjszaka még kötne, fogna,
de leereszkednek hozzám a kék hegyek,
áldásuk adják a zarándoklatomra.

Mellemet feszíti az édes, hűs pára,
már újra zöldek a partok és a napfény
ömlik árnyakba burkolt, árva fiára,
szaggat és kínoz a hétköznapi önkény.

Csendes és szótalan ilyenkor a reggel,
a padok erdeje üres és néptelen,
csak én iszom e látványt illő szerénységgel,
melyben együtt a szépség és az értelem.

Itt semmi se fáj és már semmi nem karcol,
mily hatalmas erő az emberhez mérve,
magamhoz térít egy kósza sirálysikoly,
hol a magassága és hol van a mélye.

Magához húz a tó, aztán meg elenged,
mivé lettem, valamikor ki is voltam,
a sorsomon, a szépségen elmerengek,
mikor lett az élet ily íztelen, sótlan.

Feledni akarom a sok, vesztett harcom,
második otthonom a móló és a stég,
nem kell az összegyűjtött kacat, a lim-lom,
mert itt van az emberhez méltó menedék.

És enyém most az arany, a drága ezüst,
jogos jussom, nem adomány, nem kiváltság,
csak nekem, ragyog, csillog e nagy, néma üst,
ködökből ébredő, szép, pannon királyság. 

2014. ápr. 1.