Fájdalmaim útvesztőjében bolyongva,
szorongva,
s odaláncolva az idegszálak
végtelenek tűnő erdejében.
A lábaimból szíjat hasítva,
a görcsök hálójába gabalyodva,
hang a torkomat el nem hagyja,
pedig sikoltana, ha tudna!
A fájdalom szétszakítja
izmaim rostjait ezer darabra,
és hiába minden fájdalmat
csillapító szer adagja!
Nem hat!
Átsétálom az éjszakát,
s a fájdalom nem hagy
egy perc minutát.
Lábaim rogyadoznak,
már alig bírom magam,
de a fájdalom nyugodni
egy percre sem hagy!
Lassan hajnalodik,
az ég alja vörös pírban izzik,
viharos szél csapkodja a fákat,
reccsen az akácfa,
és sok darabra hull az ága!
Az ájulat kerülgeti testem,
könnyem hull, elengedem,
a fájdalom rabul ejtett,
nincs menekvés
az értelem is elveszett!
A nappalba menekülve
a fájdalom szürke ködén át
nézem szobám falán a felkelő nap
árnyainak libbenését!
Új nap kél és új reményt ad
egy fájdalommentes napnak!

2026. augusztus 24.

TM