A négyéves Lénám éppen a Mancs őrjáratot nézte a tévében. A történetben feltűnt egy új szereplő, valami Moby, vagy Mudy nevű sellőkutyus, aki láthatóan nem egészen úgy képzelte el a napját, hogy jófiúként fog viselkedni.
   Léna egy darabig csendben figyelte a képernyőt, aztán egyre kevésbé tetszett neki, amit látott. Végül, amikor a sellőkutya már sokadszorra csinált valami bosszantót, Léna egyszer csak felháborodva kijelentette:
   – Mindjárt beugrok a tévébe, megagyabugyálom azt a kutyát!
   Én a nappali másik végében álltam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat, de Léna még nem fejezte be. Teljesen természetes hangon hozzátette:
   – Utána kiugrok a tévéből, és nézem tovább.
   Na, ott nekem végem volt. Álltam ott, és egyszerűen fuldokoltam a nevetéstől. Mert valljuk be, Léna terve tökéletesen átgondolt volt. Nem hagyja félbe a mesét. Nem kell segítséget hívnia. Nem kell kikapcsolni a tévét. Csak beugrik, megagyabugyálja a rosszalkodó kutyát, kiugrik, és folytatja a mesenézést. Ez egy teljes műveleti terv szépen kidolgozva. A problémamegoldás gyermeki változata.
   Én pedig ott álltam a nappaliban, és arra gondoltam, hogy bizony, az élet egy ilyen gyerekkel nem mindig egyszerű… De elképesztően jó! Mert vannak pillanatok, amikor csak nézem Őt, hallgatom a mondatait, és arra gondolok: Istenem, milyen jó, hogy van nekem. És hát… ha egyszer Léna tényleg beugrik a tévébe, remélem, előtte szól. Mert azt a mesét én is szeretném majd továbbnézni.

TM