Ancika néni a 80. születésnapjára a fiaitól kapott egy vadonatúj rádiós órát.
   Amikor mentem hozzá kötözni, büszkén mutatta:
   – Nézd csak, mit kaptam a fiúktól!
   Aztán rögtön hozzátette:
   – Igaz, hogy ők nem foglalkoztak vele, de ha már idehozták… Beüzemelnéd nekem?
   Hát persze! Jó ápoló nem hagyja magára a nyolcvanéves ünnepeltet egy rádiós órával. Kibontottam, beállítottam az időt, a rádiót, mindent, ahogy kell. Ancika néni elégedetten figyelt.
   Egyszer csak kiszúrtam rajta egy gombot.
   – Hoppá! Ez vajon mire való?
   Megnyomtam, aztán lazán a készülék fölé hajoltam, és többször is beleszóltam:
   – Viktor! Viktor, te vagy az? Jelentkezz! Viktor, hallasz engem? Vétel!
   Ancika néni csak nézett rám.
   Látszott rajta, hogy azon gondolkodik:
   „Ez az asszony még az előbb teljesen normális volt…”
   Végül megszólalt:
   – Milyen Viktor? És egyáltalán… MIT CSINÁLSZ?!
   Mondtam neki teljes komolysággal:
   – Ez egy szupermodern rádiós óra! Veszi a jeleket! Örüljön, Ancika néni, éppen Orbán Viktornak üzentem!
   Na, erre Ancika néni úgy elkezdett rikácsolni, hogy majdnem én is leestem a székről:
   – AZONNAL KAPCSOLD KI!!! NEKEM IDE NE SZÓLJON AZ ORBÁN! ÉN NEM AKAROK VELE BESZÉLNI! MÉG A VÉGÉN FÖLDHÖZ VÁGOM EZT A RÁDIÓT!
   Alig bírtam visszatartani a nevetést.
   – Nyugodjon meg, Ancika néni, csak vicceltem! Az a gomb arra való, hogy a plafonra kivetítse az időt.
   Ancika néni még mindig gyanakodva nézte az órát.
   Én pedig búcsúzáskor azért még elláttam egy fontos tanáccsal:
   – Na, Ancika néni, akkor most már minden rendben. De egyet ígérjen meg nekem: az óra előtt ne pucérkodjon, mert Viktor kamerán keresztül nézi!
   Ancika néni csak legyintett:
   – Menj innen, te bolond!
   Én pedig hazamentem… de azóta is azon gondolkodom, vajon az óra, vagy Ancika néni kapott nagyobb sokkot azon a napon.

TM