Nem rejti jótékony lomb erdeim titkát,
a csapások, a szívek mélyére látok,
az igaz szavak elfogynak és oly ritkák,
eltévedtek az egykori jó barátok.

A színesen vigyorgó plakátok alatt
éhes csecsemő sír, mint koldusporonty,
az anyja egy koszos kukából kapargat
életet, a pólyája szennyes, tépett rongy.

A barna félelem őz riadt szemében,
vadkacsa rebben rettenve nádas felett,
a gyilkost nem fogja vissza a szemérem,
szelídet, vadat elérnek a fegyverek.

Látom a félelmet, érzem a fájdalmat,
jaj, mindezt oly szívesen elfeledném,
már nem lehet béke az olajfák alatt,
nincs nyugalom-pálma és ciprusos remény. 

Zsúfoltan bűzlenek fénytelen börtönök,
hol a gyilkos oktat szakmára tyúktolvajt,
a körforgás vigasztal, mely nekem örök,
tavaszom várom, az nekem zöldet hajt.

Mert érzem, mint feszül a tulipánhagyma,
szememet gyógyítja a napsugár-pompa,
ilyenkor a gond mintha messzi szaladna
talán egy kis csoda reám is várhat ma.

Kábít a poézis, kedves narkotikum,
bírálhat kedves amatőr, zord profi,
ingem szegélyén, ujján tinta-unikum
és nem szűnök erdeim mélyére nézni.

2014. 03. 31.