Elringattak a habok, mint rég látott édesanyám álma,
s kék karjaikban elcsendesült a szívem minden vihara.
Hullámaik puha tenyérként simították le rólam az idő kérges porát,
s bánatomból fehér sirályokat engedtek a magasba.
A szél hajamba fonta az ég ezüst dallamát,
a nap aranyhúrokat pengetett a víz végtelen hangszerén,
s én egyetlen reszkető hang lettem a mindenség zenéjében.
Minden hullám egy dobbanás volt. Minden hab egy sóból született ima.
Minden lélegzet egy új hajnal, mi bennem bontotta ki fényből szőtt álmait.
A horizont, mint Isten csendes mosolya olyan volt,
hol az ég megcsókolta a tengert, s szerelmük olyan mélyre merült,
hogy igazgyönggyé alakult a hallgatás ölében.
Elringattak a habok, s én már nem tudtam,
hol végződik a testem, s hol kezdődik a végtelen.
A lelkem kagylóként nyílt meg, s benne már örökké zúg a tenger hullámzása,
az a titkos dallam, miből a csillagok is megtanultak ragyogni.
Ha egyszer majd elfáradnak a nappalok,
s a hold fehér kendőt borít az éjszakára,
tudni fogom, nem elveszni térek majd ide vissza, hanem haza.
Mert meghallottam a habokban az örökkévalóság szívverését,
s már tudom, hogy annak minden dobbanása egy újabb hullám lesz,
ami majd csendesen, szelíden,
s végtelenül az örök fény felé fut velem.
TM