Mit most elmesélek 
Szomorú történet, 
Valós, pedig hinnéd, 
Ilyen nem történhet. 

Büszke csíki székely, 
Meg Juli a párja, 
Hat gyermeket nevelt 
Szerény boldogságba’. 

Megélni segített 
Hargita erdeje, 
Gondon átevezett 
Két ember szerelme. 

Elteltek az évek, 
Lelassult az élet, 
Pihentek az ágyban, 
Mindig kéz a kézben. 

Magas, szikár ember 
Hatalmas tenyere, 
Elveszett már benne 
A Nagymama keze. 

"Itt fáj, s ott fáj, ódalt" 
Ekképp panaszkodott, 
Szemében a tűz már 
Egy kicsit megkopott. 

"Mind kibírjuk" – mondta, 
Ezzel megnyugtatott, 
Pedig a fájdalom 
Egyre kopogtatott. 

"Ne panaszkodj Juli", 
Szólt halkan a Tata, 
S huncutkás szemében 
Megcsillant mosolya. 

Bús őszi reggelen, 
A kínt már nem bírta, 
És az öreg kaszás 
Nagymamát elhívta. 

Kereste a Tata, 
Hova lett a párja, 
Kivitték szegényt már 
A hideg szobába. 

Elnémult Nagytata 
Nem volt már több szava, 
Ballagott roskadtan 
Hátra, az udvarba. 

Búcsúzott a földtől, 
Mi kenyeret adott, 
Meg a földi léttől, 
S estére már halott. 

Párja után ment ő, 
Óh Uram, Teremtő, 
Létezik szerelem, 
Sírba elkísérő! 

Így pihennek szépen, 
Most is kéz a kézben. 
Hallottál már ilyet, 
Ugye, csak mesében.

Vizoli Both József és Szűcs Juliánna emlékére