Álmomban láttam egy fekete lovat, amely a széllel érkezett, s felette sas szelte az eget.
   Az alkony úgy terült rá a búzamezőre, mint aranyba mártott csend, amely még egyszer fellobbant a világ peremén, mielőtt átadná magát az éjszakának. 
   A búzatenger mozdulatlanul hallgatta az eget, csak a szél susogott halkan, olyan volt, mintha minden kalász egy elfeledett esti imát mormolna.
   A fekete ló ott állt a fény és az árnyék határán, akár egy kiszabadult gondolat. Sörénye vad folyóként csapódott a szélnek, s minden mozdulata azt mesélte, hogy vannak lelkek, melyeket soha nem lehet kantárral megfékezni. Teste az alkonyból született, éjfekete izmai úgy feszültek, mint vihar előtt a felhők egymásnak.
   Fölötte a sas körözött, amely nem is csak madár volt már, hanem az ég kimondatlan szava. Szárnyai széttárt kapukként hasították ketté a horizontot, s úgy lebegett a ló felett, mint ugyanannak az álomnak másik misztikus alakja, egyik a föld szabadsága, a másik az égé.
   A nap utolsó fénye rájuk simult, mint búcsúzó keze az utazó vállára.
   A világ ebben a pillanatban nem zajból és rohanásból állt, hanem csendből és nyugalomból.
   A ló szemében ott izzott minden kimondatlan vágyam, a sas röptében pedig minden reményem, amelyek talán túlélik az éjszakát. Aztán a szél elcsitult, s úgy tűnt, mintha maga az idő is megállna egyetlen szívdobbanásra, hogy emlékezzen rájuk. 
   A föld fekete szabad szívére, s az ég aranyba mártott szabadságára.
   Hallottam még a paták dobogását, ahogy tovább vágtatott, vagy a szívem volt, lehet, mert kicsit ő is szabaddá válhatott.

TM