Mikor megszülettem, mindent tudtam,
de nem tettem a szebbért, a jóért,
maradjon a világ, úgy ahogy van,
féltem a nagy, láthatatlan hóhért.
Nem szóltam, írtam, nem kiáltottam,
éltem szürkén, akár a többiek,
panaszom is halkabban hallattam,
tettettem magam, mint ki vak, süket.
Mi gátolt vajon, mi tartott vissza,
mikor enyém volt tudás, megérzés,
a hatalom mocskos és nem tiszta,
a nyomor nyög, az öröm oly kevés.
Kimért józanság fogta kezemet,
családot, óvó otthont akartam,
mely kijelölte, meddig mehetek,
visszarettentem gyáván, zavartan.
Nem Tiltottak, Tűrtek engem, senki
nem Támogatott, de lumpenizált
a közöny, a keserű fényt nyelni
nem győzöm és lenézem a halált.
Ma már mindegy, mert átszakadt a gát,
virágot szakítok, tépek sebet,
nem érzem a félelem vad szagát,
hömpölygök magamra, amíg lehet.

2014. március. 28.