Rózsa Sándor igaz története, aki a fejében betyár volt, de a szívében magyar.
   Hat fogatos lesötétített hintó száguld a pusztán át a lenyugvó nap fényében. Utasának sietnie kell, egyre fogy az idő, mert a császári sas hamarosan halálos ölelésben kapaszkodik össze az orosz medvével a kuruc seregek ellen. A hintó komor tekintetű utasa már hetek óta megállás nélkül járja az országot, hívja fegyverbe a népet az idegen veszedelem ellen. A magyarok jönnek is a hívó szóra, de a toborzás lassan halad. Sokan vannak a magyarok, de még mindig nem elegen. A sok idegenszívű külhoni zsoldos sereg végtelen számú katonát tud felsorakoztatni a harcmezőn.
   Versenyt futnak a lovak is az idővel, mert még napnyugta előtt be kéne érni a hírös városba. Sötétedés után ugyanis sok veszély leselkedik a gyanútlan utazókra.
   Míg kinn a lovak dobogása hallik, benn a hintóban a komor tekintetű  uraság mereven bámul a lába előtt lévő vasládára. Aranypénz van benne. Nagyon sok pénz. A szabadságharcosok ellátmányát veszi meg rajta, no meg a fegyvereket, ágyúkat és a puskaport. A megfáradt, gondterhelt fiatalember álmosan réved a lenyugvó napba, amikor hirtelen óriási zajra riad fel. Szélsebesen vágtázó, kurjongató, ostort csattogtató lovasok vágnak a hintó elé és állják útját a fogatnak. A fiatalember döbbenten látja, hogy 12 álarcos haramia támadta meg a fogatot. A kocsist először lerántják a bakról, majd feltépik a hintó ajtaját és kilökik az utazót a sárba. Átkutatják a zsebeit és a hintót. Azonnal megtalálják a kincses ládikát. Nem is keresgélnek tovább. Megfordítják lovaikat és már épp indulnak, amikor a betyárok vezére felágaskodik pej lovával és foghegyről odaveteti a meggyötört arcú szakállas fiatalembernek:
- Oszt ha bárki kérdi, hogy ki vót, mondja meg az uraság bátran, hogy a bujdosók királya, a Ruzsa Sándor vót!
Azzal a haramiák amilyen gyorsan felbukkantak, olyan gyorsan tűnnek el a puszta sötétjébe úgy, mintha a föld nyelte volna el őket.     
  Másnap a betyárt kedvenc kocsmájában éri a hajnal. Abban, amelyik Bordány határában várja a szomjazót míg világ a világ és még két nap. Félálomban bóbiskol Sándor a fárasztó éjszaka és a zsákmány felett aratott vigadalom után, amikor fél füllel azt hallja, hogy Kossuth Lajos érkezett Szegedre, aki  délben várja a környék apraja-nagyját, mert beszéde van minden jó atyafival, akinek ereiben magyar vér csorog. Mivel Sándor kíváncsisága mindig is erősebb volt mint a félsze, úgy döntött megnézi  magának azt a nagy embert, akitől így el vannak ájulva a népek.
  Délben már ő is ott tolong a tömegben a fő téren, szegénylegény gúnyában, nagy kalap alá rejtve csibészesen csillogó szénfekete szemét és metsző tekintetét. Tizenkettőt üt a toronyóra harangja, amikor  kinyílik az egyik emeleti erkély ajtaja és kilép rajta egy komor, de elszánt tekintetű fiatalember. Rózsa Sándornak földbe gyökerezik a lába, mert felismeri a tegnap esti utazót, akit kirabolt a bandájával. Szíven üti a felismerés. Főleg miután meghallgatja Kossuth toborzó beszédét. Nagyon furcsán érezi magát. Megállapítja, hogy ilyet azelőtt nem tapasztalt. Megszólalt a lelkiismerete. Főleg mikor a tömeg egy emberként elénekeli a  nótát, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…..
   A betyár nagyon elszégyenli magát, hogy ellopta a magyar szabadságharc pénzét. Lógó orral ódalog ki a tömegből. Meg sem áll a rejtekhelyéig a puszta közepén álló Nagy Fáig. Ez a 300 éves tölgy  Rózsa Sándor búvóhelye. Az óriásira nőtt fa lombja egy nagy odút rejt. Valaha madár is fészkelt benne, de amióta Sándor odajár, a madarak messze elkerülik a rejteket. Pedig nem egy akármilyen fa ez  ez a Nagy Fa. Sándor amikor aláfekszik és felnéz a tetejéig úgy látja, hogy a legfelső ágai az eget verdesik, míg a gyökerei leérnek egyenesen a föld legmélyebb bugyraiba, ahol gyönyörű kristályoszlopok tarják hátukon a világot. Nem véletlenül látja ezt Rózsa Sándor, hisz nem egy hétköznapi haramia. Rózsa Sándor egy szentséges betyár. Ide bújik  amikor haragszik a világra, amikor menekül, amikor szerelmi bánat gyötri a Lyány miatt, aki bizony neki lett teremtve. Meg is kérte már a kezét, de a Lyány apja hallani sem akart arról, hogy egy ilyen hétpróbás gazember legyen tündérszépleánykájának élete párja.
  Bizony ezalatt a fa alatt maradt magára a lelkiismeretével aznap délután Rózsa Sándor. Tudta, hogy nagyot hibázott, de nem tudta mi tévő legyen. Egyszer csak Öreg apja szavai jutnak eszébe, aki gyakran mondogatta, amikor a hírhedt betyár még csak egy kis csibész volt, hogy
- Sándor fiam, ne feledd, hogy sokszor legjobb cselekedeteinket a szégyen szüli.
Ezzel a hanggal a fejében mély álomba szenderült. Álmában aranyszőrű paripán vonul végig Szeged főutcáján. A népek éljeneztek, ahogy elhaladt. A férfiak kalapjukat emelgették, a lányok piros pántlikákat lengettek a szélben. Sándor pedig délceg lovával meg sem állt a a belváros legelegánsabb vendéglőjéig, a Fekete Házzal átellenben. Ennek a teraszán rendelt kiadós lakomát magának és cimboráinak és késő estig mulattak és nótáztak, amihez 7 cigány húzta a talp alá valót. Közben a pandúrokat majd megette a fene, mert hiába volt kitűzve vérdíj a fejére, nem foghatták le, mert valami égi csoda folytán kegyelmet kapott.
  Már épp kiderült volna, hogy mitől lett szent és sérthetetlen ez a hétpróbás haramia, amikor éktelen ostorcsattogtatásra és lódobogásra riadt fel. Legjobb cimborája, az Angyal Bandi száguldozott a végtelen rónaság felől a Nagy Fához, mert tudta, hogy biztos ott találja Sándort. Szerfelett vidám kurjongatással ugrott le paripájáról ez az angyalarcú haramia. Arról volt híres, hogy az asszonyok nem azért ríttak, mert ellopta a kamrából a téli betevőt és a jószágot, hanem mert összetört női szívek kísértetették útján bármerre járt.  Angyal Bandi inkább volt szív- és liliomtipró mint betyár. De emiatt a férjek és a lányos apák haragját is kivívta magának, nem csak a pandúrok céltáblája volt, mint a nevezetes Rózsa Sándor.
  Na de szavamat ne felejtsem, Angyal Bandi búcsúzni jött cimborájához, mert bizony a fejébe vette, hogy beáll honvédnek és mihelyst Vásárhelyen Kossuth aláírja a szükséges okmányokat, azonnal indul Erdélybe, hogy csatlakozzon a magyar csapatokhoz. A két jó barát könnyes búcsút vett egymástól az Élet Égigérő Nagy Fája alatt és szerencsét kívánva vált el egymástól a viszontlátás reményével.
  Kossuth lefekvéshez készülődött a híres Feketesas szálló egyik emeleti szobájában, amikor az egyik sarokban megrezzent egy árnyék a gyertyaláng sejtelmes fényében. Még megijedni sem volt ideje amikor a sötétből egy rémalak bukkant elő. Első látásra azt hitte, hogy ez nem más mit maga az ördög bő gatyában és darutollas kalapban. Kossuth mégsem érzett félelmet mert tudta, hogy bőven van még dolga  ezen a világon, és  a Jóisten addig bizony nem ereszti el a Földről, míg azt a sok teendőt be nem végzi a Nap alatt, amire szerződött annak idején a túlvilágon.
- Adjon az Isten jó estét! – szólalt meg az árnyék. Ne haragudjék az uraság a késői zavarásér, de csak úgy gyöttem ahogy tudtam. Titokban az éj leple alatt, mert sokan vadásznak rám. Vérdíjat is kitűztek a fejemre, ezért szülőanyámon és magamon kívül nem bízhatok senkiben ezen a világon. Kossuth azonnal felismerte hangját az előző napi támadójának.
-  Mit akarsz tőlem te betyár? Tegnap már mindent elvettél tőlem az életemen kívül- kérdezte Kossuth és leült az asztalhoz.
-  Mindent visszahoztam. Az utolsó fillérig- azzal kirúgta a ládikát Sándor a függöny mögül.
-  Itten van e - vette oda nyeglén. Nem vöttem ki belűle egy petákot se! Az isten engöm úgy segéjjen!
   Kossuth hitte is meg nem is a betyár szavait, de mielőtt megmukkanhatott volna Rózsa Sándor folytatta:
-  Egyrészt emiatt gyöttem, másrészt viszont azér, mert mög hánytam – vetöttem magammal a dógot és úgy döntöttem, hogy én beállnék huszárnak, ha lönne annak valami módja, kegyelmes uram.
  Kossuth mindenre számított, amikor elindult a toborzó körútra, de hogy nagy Magyarország leghírhedtebb gazembere jelentkezzen szabadságharcos honvédnek, arról nem is álmodott.
-  Aztán, hogy gondolja ezt kend?- kérdezte meglepett arccal?
-  Ó kérem alássan, én már mindent kigondoltam – kezdte a betyár. Ösmerek én jó pár hozzám hasonlót a tanyavilágban. No meg sok a szegénylegény, mög a bujdosó.  Összeterelgetem őket két nap alatt. Leszünk ötvenen vagy százan. Csak egy dolog hibádzik ezzel a tervvel, kérem alássan. Napvilágnál a következő saroknál lefognának a pandúrok, mert vérdíj van a fejemre kitűzve.
  Erősen gondolkodik Kossuth, most mitévő legyen? Kössön-e alkut egy haramiával? De nincs sok idő gondolkodni, mert minden perc és minden lélek számít a Szabadságharc oltárán. A szíve azt súgja, adjon egy esélyt a betyárkirálynak, hadd bizonyítson.
  Azzal tollat és papírt ragadott és saját kezével állította ki a kegyelmet igazoló iratot Rózsa Sándor nevére. De azt kikötötte, hogy fegyvert sem a harctéren sem máshol a kezükbe nem foghatnak. Rózsa Sándor elfogadta feltételt úgy, hogy az ő serege ostorral fog harcolni az ellenséggel. A betyár két napon belül ötven jelentkezővel állított be a toborzó irodába. Ezután minden úgy történt, ahogy álmában látta. Kegyelmi pátenssel a zsebében vonult végig embereivel Szeged fő utcáján. Az emberek tátott szájjal figyelték a különös csapatot és elkezdték azt suttogni: Ezek Rózsa Sándor katonái, a Rózsás lovasok. A betyár és csapata még aznap megebédelt híres belvárosi vendéglőben és cigányzenére hajnalig mulattak. Ezalatt a pandúrokat majdnem megütötte a guta a haramiavezér láttán. De nem tehettek semmit, mert ő volt a Rózsás lovasok kapitánya, Kossuth katonája.
  Sándor másnap hajnalban büszkén kopogott be a Lyány apjához és ünnepélyesen de félve kérte meg mátkája kezét. A betyár maga sem hitt a fülének, amikor a Lyány apja áldását adta a lánykérésre, azzal a kitétellel, hogy csak akkor lehet szó mennyegzőről, ha Sándor megállja helyét a harcmezőn és örökre felhagy a betyárkodással. Földöntúli boldogságban telt Rózsa Sándor utolsó napja indulás előtt a háborúba. Másnap korán reggel a honvédek oldalán vonultak a rózsás lovasok a harcmezőre. Nagy fegyelemben tartotta csapatát Rózsa Sándor. Nem fosztogattak, betartották a hadiparancsokat és vitézül küzdöttek ostoraikkal a harcmezőn a csatákban. Lassan kivívták bajtársaik tiszteletét és elismerését. Legnagyobb hőstettüket a tárnoki csatában cselekedték, amikor gyors reagálású hadtestükkel és szokatlan, betyáros harcmodorukkal megtévesztették és összezavarták a labanc sereget és győzelemre fordították a csata kimenetelét. Azóta a történetírás is úgy emlékezik rájuk, hogy ők voltak a Rózsás Lovasok.