Végre esik az eső,
ablaküvegen gyöngyöző,
a lefutó cseppeket számolom,
a komor felhőket bámulom.

Az udvar álmos, szürke kép,
mégis valahogy olyan szép,
mintha az ég lemosna mindent,
ami hazug, és álszent.

A szél halk meséket sodor,
fáradt lelkem mélyén kotor,
mint múltból maradt sóhajok,
vagy hang nélküli szólamok.

Amíg az eresz dobolva sír,
a szívem megnyugodva ír,
mert a szürkeség fátylán át,
már látom a nap sugarát.