Az éjszaka kinyitotta,
rejtett, fekete kapuját,
s a csillagok fénylő jelekkel,
írták az égre titkos szavát.

A hold ezüstje végigfolyt,
az alvó fák kérgén,
mintha lelkek járnának,
a köd rejtelmes mélyén.

Valahol egy harang szólt,
messzi földi toronyból,
egy falu szívéből,
egy mélyen alvó világból.

A szél ősi neveket suttogott,
a sötét folyó felett,
és a némaságban talán még,
az árnyék is lélegzett.

Ott álltam a végtelen szélén,
félig álomban talán,
egyetlen fény égett távol,
az éjszaka kihalt udvarán.

Nem volt semmi gondolat,
csak a csend növekedett,
lassan benőtte a szobát,
mint moha a régi kövek között.

Az ablak mögött a túloldalon,
fák mozdultak a szél ütemében,
és úgy tűnt, mintha valaki,
emlékezne a mindenségben.

Ekkor a világ halkan szétnyílt,
jött a hajnal, vöröslött az ég,
egy új nap kezdete volt,
amikor minden újra él.

Finoman jött közelebb,
és világosabb lett minden,
pohárban a víz, a fal repedése,
a lassan mozduló függöny.

Mert hajnal ül a dombtetőn,
harmat csillog a fűszálon,
az erdő mély csendjében,
fény pihen minden ágon.

Az új nap puhán végigsuhan,
a vadvirágos rét felett,
mintha végig simítaná,
a földön elfáradt szíveket.

A tó tükrében felhők úsznak,
lassan ring az idő,
egy madár dala messziről,
olyan, mint a nyári eső.

Nem kér semmit cserébe,
ezért a szépségért a természet,
csak csendesen visszavezeti,
a lelkeket a reményhez.