A jégpáncél a tó tükrén épp csak megrepedt,
mikor neved szívemnek először suttogták a hűs szelek.
Még fázott a föld,
de a rügyekben már égett, lüktetett a láz,
s Te úgy léptél elém, mint egy fénylő vallomás.
Kabátod gombjai alá zártad a telet,
szemedben láttam,
ott zöldell egy ígéret,
s vele az újabb kikelet.

Tavasszal láttalak,
virágos mezőknek ölén mindig úgy vártalak.
S hittem,
a rügyekből egy örökké tartó erdő fakad,
de Te ellökted tőlem magad.

Most ismét itt a május,
s a fák fehér ruhát öltenek,
szívemben viszont
már idegen fáknak ágain
idegen madarak költenek.

Szerelmünk csak egy évszak volt,
egy gyorsan futó patak,
mely kimosta köveink közül a sok szép közös emléket, szavat.
A napfény most is,
ugyanúgy törik meg a vén ház falán,
s Te, bár már egy másik tavasznak illata vagy,
de itt bennem mégis örök talán.

Tavasszal láttalak,
s virággal szívemben vártalak,
de szeled erdőmön oly gyorsan átszaladt,
ma már egyedül várom a nyarat.
S csak egy emlék vagy,
ki a szélben megállt.

Most minden elcsendesül,
s a nap is nyugovóra tér,
már nem fáj annyira,
mit elvitt a szél.
Tavasszal láttalak,
s tavasszal engedlek el,
hogy legyen hely az újnak,
mit majd a holnap hoz el.