Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bánt ma,
amikor a város is úgy mered rám,
mint egy kihűlt gép, amely mégis lélegzik.
A neonfény alatt fekete por kavarog,
mintha valaki elfelejtette volna
visszazárni éjszaka az ablakot.
A bokrok lesben állnak,
árnyékuk hosszú, mint a várakozás,
s a szél hideg ujjai végigkarcolják
a járdaszélen hagyott félelmeimet.
Hazafelé menet minden ablak mögött
egy szem villan, vagy csak képzelem,
de mindegy is: a csend is figyel,
és én csak levegőt keresek
ebben a túl sötét, túl idegen világban.

És közben hallom, ahogy a város mélyén
rozsdás fogaskerekek csikordulnak,
mintha valaki régen elfelejtette volna
olajozni a rendet.
A törvények hideg fémje megcsillan,
de nem véd - csak visszaveri
a fáradt arcokat.
Az utcákon szétszórt emberek
úgy sietnek, mintha üldözné őket
valami névtelen hiány,
és minden ablak mögött
egy újabb fáradtság lapul.
Nem így képzeltem el a világot:
hogy a csend is gyanakvó legyen,
a szavak pedig olyan törékenyek,
mint a novemberi dér,
amely egyetlen érintéstől
szétmállik a tenyeremben.

Felnőttem már, de a csontjaimban
még ott zörög a régi rettegés,
mint egy elfelejtett kulcs a zsebben,
amely mindig hazatalál a félelemhez.
A tükörben idegen arc figyel,
mintha valaki más hordozná
az én fáradtságomat.
A szívemben lassan ülepszik
valami sötét, nehéz anyag,
mint a por a kihűlt gépeken,
és néha attól félek,
hogy egyszer majd nem tudom
lefújni magamról.
A világ túl közel hajol,
és én túl halk vagyok hozzá,
hogy megmondjam neki:
még élek.

És mégis, néha, mikor a hajnal
óvatosan végigsimítja a háztetőket,
mintha valami megmozdulna bennem.
Nem nagy fény ez - csak egy pislákoló szikra,
mint amikor a kihűlt gép
még egyszer utoljára felpereg.
A szél is lágyabb ilyenkor,
nem karcol, csak érint,
és a város mélyén mintha
egy elfelejtett dallam próbálna
visszatalálni a torkomba.
Nem tudom, elég lesz-e,
de egy pillanatra úgy érzem,
hogy talán mégis lehet
egy kicsivel több levegő.

2026. április 11.
Evokáció József Attila: Levegőt c. versére