Vállamra hullva puha s kék,
mint egy szelíd, égi tó,
szálai közé szőve még
minden el nem mondott szó.

Nemcsak gyapjú, nemcsak fonal,
vele átölel egy néma dal,
hordozza még keze nyomát,
elűzve éjek sötét hadát.

Mélyén ott a régi illat,
levendulás, tiszta béke,
mint egy halvány csillagvirág
az emlékezés tengerébe'.

Bár anyám útja messze ment,
e kék szőttes még itt maradt,
őrizve szeretetét, s a végtelent,
kopott gombjai alatt.

TM