Lassan a vizeknek végére érek,
a távlatom homályos és nem tiszta,
fojtogatnak a nyugdíjak és bérek,
de nem vagyok levert és pesszimista,
poggyászom már csak a megmaradt élet.

Nem hajtottam én soha a pirosba,
aszaltam magam visszafogottságban,
a többiekkel vénülök már sorra,
látom, a törvényekben hazugság van,
rövidül már a várakozólista.

Tanulgatom macskáim, kutyám nyelvét,
mesélem nekik rengető gondomat,
ez a terefere nem árt, és nem vét
senkinek sem, a szeretet, gondolat
árad, az emberi szó már csak emlék.

Madárfelhőkbe bátran bele nézek,
emelek magasra pár szuvas csontot,
elmosódnak néha a partszegélyek,
nem őröl fel már a stressz, öldöső sokk,
békésen rakom magamnak a fészket.

Országnyi kocsmában nem forgolódom,
mert a kabátom már régen ellopták,
és idefenn még rengeteg a dolgom,
a pultokon, lenn csillognak a tócsák,
inkább gyönyörködöm félkész tornyomon.

2014. március 26.