Gyorsan folyó patak partot mossa,
Sodró, morajló habok futnak tova.
Szaladnak, mint édes hazánk fiai,
Akik nem lelnek nyugalmat.
Kergeti őket a nincstelen kín,
Pedig magyarnak lenni büszkeség!
Hiába tépázzák fánkat irtó szelek,
Magyar megmutatja mindig.
Benne hinni, s bízni lehet.
Nem tudják kitépni a gyökeret.
Ne szaladjatok, tiétek nem a nagyvilág,
Itthon vár benneteket a föld, s édesanyád.
Magyar nyelvet másra nem cserélheted!
Sem álmaidat, míg magyar a gyökered,
Sem gondolataidat, sem hitedet!
Mert a hit s lélek, mely fogva tart.
Kínok közt is az nyújt neked kart.
Magyar szíveddel száll a gondolat.
Soha nem felejt a magyar tudat.
Ha más nyelven is szól az akarat.
Vigyázzatok, szülői házat soká ne hagyjátok el,
Mert kihűl a családi fészek.
Elveszik otthonod, s vele reményed.
Kakukk költözik tolakodva bele.
Szaladhatsz, hogy elvedd jussod tőle.
Gyors patakból, hömpölygő folyó lesz belőle.
Elszakad az árral hazád fájának gyökere.
Hiába szaladsz, hiába jössz!
Későn érkezőt elönt a vízözön.
Elsodor az ár, szíved nyugalmat sehol nem talál.
Pedig magyarnak lenni büszkeség!
Ez formálja tudatod, amerre mész.
S ha hited, házad, hazád veszély fenyegeti,
Magyar lélek helyét a világban nem leli.
Hazahúzzák idegenből is gyökerei.
S mégis, ha hömpölygő áradat
Hazátok fájának gyökerét tépázza,
Elveszik a föld, a nép, amibe kapaszkodna.
Nem lesz hit, sem haza, ami hazavárna.
Mert az áradat gyökerestül kicibálja.
Mosonmagyaróvár, 2016. február 20.
TM
