Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!
   Láttam ma kint az erdőn, ahogy egy zúzmarás subájú öreg kimerülten botladozik a bükkök s tölgyek között. Eddig tartott birodalma, a fagyos jégpáncél, amely hetekig gúzsba kötötte a patakok ezüstös torkát, most végleg megrepedt. A jégcsapok, e fagyott könnycseppek, sorra hullanak alá a sziklapárkányokról, mintha az elmúlás ritmusát dobolnák a felázott földön.
   A tél volt az, de már nem az a büszke, fehér király volt, aki csillogó kristályokkal koronázta meg a hegycsúcsokat. Inkább egy fáradt vándor, aki rongyosra hordta hóköpenyét, s ahol most lépte nyomán sarka a talajt éri, ott fekete foltokat hagy a sárban, feltárva a föld mélyének türelmetlen lüktetését.
   Nyomában ott loholt a langyos tavaszi szél, ez a láthatatlan, pajkos pásztor, aki elkergeti a szürke ködfátylakat az égről. Ez a szél nem vág és nem harap, hanem selymes ujjaival végigsimítja a fák csupasz ágait, ébresztőt fújva a mélyben szunnyadó rügyeknek.
   A hóvirágok fehér lámpásaikkal már jelzik az utat a fénynek.
   A patak is felébredt álmából, és most fecsegve meséli a köveknek, hogy vége a csend fogságának.
   A Nap már nem csak néz, hanem lát is, tekintete aranyat olvaszt a maradék jégtáblák peremére.
   Láttam én az erdőn, ott szaladt a tél, nyomában kacagva a Napnak mosolyával arcán, repült a fák közt lágyan a langyos tavaszi szél.
   Mosolyogtak a fák is, ahogy egyre szaporábban iszkolt, hátra sem mert nézni, a rétre is alig mert kilépni. Morcosan lihegve azért még visszanézett. "Még meglásd, visszatérek, ha a hegyek csúcsáig elérek."
   Ennyit mormolt felém, s eltűnt a völgy hűs rejtekén.
   Gondoltam, szaladj csak, öreg tél! Senki nem sír vissza, ha már elmentél. Vidd magaddal a fagyos némaságod, a dermedt reggeleid és a szürke alkonyokat. Engedd át helyed a zöldülő avarnak, hol a Nap csillámló fényei, a pillangók szárnyával minden téli bús emléket messzi elzavarnak. Mert a föld már nem bírja tovább a várakozást, lélegezni akar, virágozni, s újra élni, nem csak örökké remélni.
   A tél utolsó, erőtlen lehelete a hegycsúcsokról még megcsillan majd a hajnali dérben, de ez már csak a múlt halvány emléke lesz. Amint a Nap arany ujjaival szétnyitja a felhők nehéz bársonyfüggönyét, a táj fellélegzik. A föld mélyén megmozdul az élet, a gyökerek titkos hálózatán át pedig felszökik az akarat, és a természet egyetlen hatalmas, zöld sóhajjal rázza le magáról a téli dermedtséget, s eljön végre a tavasz.

TM