Gondolatok jönnek halkan,
mint esti szél az ablakon,
nem kérdeznek, nem vitatkoznak,
csak megülnek a vállamon.

Van köztük fény, van árnyék,
régi szó, félbehagyott mondat,
emlék, mely nem fáj igazán,
csak volt, és elsorvadt.

Némelyik fut, mint riadt madár,
más leül, néz szembe velem,
mintha csendben azt mondaná,
most végre megfigyelhetem.

Ha nem űzöm, nem ítélem,
lassan helyükre találnak,
és a zajból egyszer úgyis,
érthető csönddé válnak.

Ebben a csöndben lakom én,
nem több, nem kevesebb,
csak egy lélegzetnyi jelen,
ahol minden így békésebb.

Mint harmat, úgy ül a reggelen,
de néha érkezik egy villanás,
nem kérdez, nem sürget,
csak megpihen, mint minden más.

Nem kell szót adnom neki,
több lenni sem akar,
csak egy rezdülés a szív körül,
mely könnyű percet takar.

Elhallgat bennem a zaj,
mint meleg fény a nyárban,
és marad, ahol jó lenni,
csak úgy, a csendes hallgatásban.

TM