Ébred a táj, de nem mozdul a szél,
szürke ködből szőtt ruhát a tél.
Az éjjel titokban, néma ecsettel,
mindent bevont fehér üveggel.

Nem virág ez, bár szirmot bont az ág,
egy zúzmarás ékszer a pőre világ.
A bükkök karján csipkés a kéreg,
megállt az idő is, ez a fagyos méreg.

Cukormázként ragyog a rőt avaron,
csillan a fény a dermedt tavon.
Ha hozzáérsz, halkan megcsendül az erdő,
mint ezer apró, tört üvegcsengő.

De ne bántsd a díszt, hadd maradjon épen,
mint álomkép a tél jeges tükrében.
Mert jön majd a Nap, s e törékeny csoda
könnycseppé válik, s elfolyik tova.