Az erdő mélyén, ahol a csend már nem állapot, hanem egy lélegző elem, ott találkoztam vele. Már tudom, mert a szél megsúgta, Zúzmara király volt a neve. Nem koronával a fején érkezett, hanem a világ teljes elnémításával.
   A fák már napok óta tartották vissza a lélegzetüket, várva az ő érkezését. Amikor előlépett a ködből, a táj hirtelen fehér bársonyba öltözött. Ő nem hús-vér alak volt, inkább egy lassan hömpölygő, ezüstös fuvallat, akinek tekintetében a befagyott tavak mélysége csillogott. Ahol elhaladt, a tölgyek ágai nem egyszerűen megdermedtek, hanem finom kristálycsipkévé lényegültek át, mintha az erdő minden egyes gallya egy mozdulatlan fehér tollpihe lenne az égbolt szárnyából.
   Amikor megállt előttem, a levegő megfagyott tüdőmben, nem a hidegtől, hanem a látványának súlyától. Zúzmara király keze nyomán a csipkebogyók vörös drágakövekké nemesedtek, melyeket áttetsző cukormázba mártott a tél. Nem szólt, mégis értettem, mert beszéde a jégvirágok mintázata volt a száraz kórókon.
   Minden mozdulata egy halk üvegcsilingelés volt a némaságban. Az erdő alja, a lehullott, barna levelek szőnyege az ő érintésére ezüstpénzek garmadává változott, melyeken a gyenge téli fény úgy tört meg, mintha ezer apró csillag hullott volna a sárba.
   Találkozásunk csak egy pillanatig tartott, mégis egy örökkévalóság nyugalmát árasztotta felém. Ahogy továbblibbent a fenyvesek felé, csak a tiszta, metsző fehérség maradt utána, és az az érzés, hogy ezt az erdei világot éppen most csomagolta be puha, csillámló gyolcsba, hogy megvédje a külvilág zajától.
   Zúzmara király nem pusztított, hanem megőrizte a mulandóságot, s azt öltöztette fel egy örökkévaló díszbe.

TM