Másnap reggel Mária arra ébredt, hogy valami különös csend ül a házra. Nem az a nyugtalanító, üres csend volt ez, hanem az a fajta, amelyben a levegő is figyel. A konyhában a vízforraló lassan duruzsolt, a fény pedig puhán csorgott végig a falon, mintha valaki ecsettel festette volna oda.
   Ahogy a teáját kavargatta, eszébe jutott Rózsa. A lány tekintete, az a halk bizonytalanság, amely mögött mégis ott bujkált valami makacs kíváncsiság. Mária tudta, hogy az ilyen találkozások nem véletlenek. A sors néha úgy dolgozik, mint egy türelmes varrónő: apró öltésekkel kapcsol össze embereket, történeteket, generációkat. 
   A gondolataiból a telefon csörgése rázta ki. Ezúttal ismerős név villant fel: Erzsi.
   — Na, végre — morogta mosolyogva. — Már azt hittem, elrabolták a táncosok.
   — Szervusz, drága — szólt bele Erzsi. — Hallottam, tegnap találkoztál valakivel a parkban. — Hát, igen — felelte Mária. — Egy kedves lány. A nagyanyját is ismertem.
   — A nagyanyját? — csattant fel Erzsi. — Te aztán tényleg mindenkit ismersz ebben a városban.
   — Nem mindenkit — mondta Mária. — Csak azokat, akik fontosak voltak valamikor.
   Erzsi hangja ekkor elkomolyodott.
   — Figyelj, Mária… ma délután beugranék hozzád. Van valami, amit meg kell mutatnom.
   — Valami baj van?
   — Nem baj… inkább… érdekesség. De majd személyesen.
   Mária letette a telefont, és érezte, hogy a kíváncsiság lassan feléled benne. Erzsi nem volt az a titkolózós fajta. Ha valamit így vezet fel, annak súlya van.
   Délután három óra körül kopogtak az ajtón. Erzsi lépett be, kabátján még csillogott néhány jégkristály.
   — Hú, de hideg van — fújta ki a levegőt. — De nálad mindig olyan meleg van, mint egy kis szentélyben.
   — A teám teszi — felelte Mária. — Meg a jó társaság.
   Erzsi leült az asztalhoz, és elővett egy borítékot. Régi, megsárgult papír volt, a szélei kissé foszlottak.
   — Ezt a padláson találtam — mondta. — A nagynéném holmijai között. És… hát… nézd csak meg.
   Mária óvatosan kihúzta a borítékból a levelet. A kézírás elegáns volt, kissé dőlt, olyan, amilyet régen tanítottak az iskolákban. A tinta itt-ott elhalványult, de a sorok még olvashatók voltak.
   „Kedves Mária, ha ezt a levelet valaha megtalálod, tudd, hogy a történetünk még nincs befejezve…”
   Mária szíve kihagyott egy ütemet.
   — Ez… ez nem lehet — suttogta. Erzsi bólintott. — A levél Havasi Rózsától van. A te régi barátnődtől.
   Mária ujjai remegni kezdtek. A múlt hirtelen olyan erővel tört rá, mint amikor egy régi dallam váratlanul felhangzik, és minden emlék egyszerre ébred.
   — De hát… Rózsa… — kezdte, de a hangja elhalt.
   — Tudom — mondta Erzsi halkan. — Én is azt hittem, hogy már nincs több történet tőle. De úgy tűnik, mégis hagyott valamit hátra.
   Mária lassan olvasni kezdett. A sorok között ott volt a régi barátság melege, a közös táncok emléke, a fiatalság könnyedsége és a háború utáni évek nehézségei. Rózsa írt a családjáról, a reményeiről, a félelmeiről — és arról, hogy egyszer még szeretne beszélni Máriával.
   „Ha nem is személyesen, hát így. Mert a történetek addig élnek, amíg valaki továbbmondja őket.”
   Mária szemébe könny szökött.
   — Hát ezért jött el tegnap a lány — mondta halkan. — Nem véletlen volt. Rózsa… még mindig dolgozik odafentről.
   Erzsi megszorította a kezét.
   — A múlt néha visszakopog. Csak meg kell hallani.
   Aznap este Mária nem gyújtott lámpát. A szobát csak a kinti utcafények halvány derengése világította meg. A levél ott feküdt előtte az asztalon, mint egy híd két korszak között.
   És ahogy újra elolvasta a sorokat, valami különös érzés töltötte el. Mintha a történet nem ért volna véget. Mintha Rózsa még mindig mesélne — csak most már rajta keresztül.
   A ház csendjében ekkor egy gondolat született meg benne: „Talán ideje továbbadni, amit ő elkezdett.”
   És ezzel a gondolattal kezdődött valami új.

2026. január 14.