Volt nekünk egy Bundi kutyánk... Olyan nagy volt, mint egy oroszlán, szép bundája, és nagy hangja volt. Mikor ugatott, az iskolámban, ami körülbelül 200 méterre volt a házunktól, hallottam a hangját, s gondoltam, hogy vagy a postás, vagy idegen ment hozzánk.
Történt egyszer, hogy Édesapánk kigondolta, hogy egy szép, épített kemencével a kertünkben meglepi Édesanyánkat. A gondolatot tett követte. Két jó barátjával, Pista bácsival és Gyuri bácsival elkezdték a munkálatokat.
Az építőanyagok között volt egy léc, nagy szöggel. Bundi a lécet nézegette, s rálépett. A léc elrepült, a szög Bundi talpába ment.
Hárman, édesapámmal, barátaival együtt ki akarták szedni a szöget Bundi lábából... Bundi mérgesen harapott mindenfele, bevadult nagyon: nem tetszett neki a nagy fogó.
Állatorvos nem volt a faluban, másik faluba ment kisborjú ellés miatt. Mi gyerekek sirattuk Bundit, mi lesz most vele?
Gyurka öcsém akkor 2 éves volt. Menni nem tudott, csak mászni... Szép csendben odamászott Bundihoz. Bundi szerette Gyurkát, és viszont, így közel engedte magához. Gyurka öcsém látta a nagy bajt, megfogta a szöget, s elkezdte kihúzni Bundi lábából. Bundi segített neki, nyelvével nyalogatta a szöget, vérző lábából. Gyurka többszöri hozzárugaszkodással kihúzta a szöget Bundi lábából...
Én el akartam hozni Bunditól kis Gyurkát, de ő nem tágított, míg nem jött ki a szög!
Volt nagy öröm! Kis hősünket, Gyurkát mindenki megdicsérte. Gyurka is boldog volt, hogy segített a szeretett kutyájának.
Ezek a gyermekkori emlékek, állatainkkal történtek, örökre bevésődtek szívünkbe, emlékeinkbe.
Csak egy kérdés: emlékszel?
IGEN! - a válasz...
Mosonmagyaróvár, 2026. január 7.
TM