​Nem csendes eső vagy, mi elmossa a port,
Hanem villám, mi a földig letarolt.
Vérvörös hajnal a sötét ég peremén,
Te vagy az útvesztő, és te vagy a remény.

​Mint szomjas a kútnál, ha mélyére tekint,
Úgy hívlak magamba megint és megint.
A bőrömbe égtél, szádon a nevemmel,
Nem tudlak feledni a józan eszemmel.

​Vadját az erdő, a partját a tenger,
Úgy kívánlak téged, ahogy csak egy ember.
Ölelj át úgy, hogy a csontunk is recsegjen,
Hogy minden, mi volt, porrá essen bennem.

​Szenvedély-viharban, hol nincs már bocsánat,
Hol eltékozoltuk a közös imákat.
Nem kell az ígéret, a holnap se érdekel,
Csak ez a pillanat, mi a mélybe emel.

TM