Szilveszter éjjelén, csak mi ketten, a pezsgőspohár és én, néztük egymást, miközben az óra mutatói, mint fáradt vándorok, az éjfél kapujában végre egymásba kapaszkodtak. Ebben a sűrű csendben megszűnt számomra a külvilág, a tüzijátékok távoli dörrenése csak tompa lüktetés maradt a falakon túl, mintha egy óriás szíve dobogna a város alatt. Itt, a szoba félhomályában csak ketten maradtunk, én és ez a karcsú kristálykehely, melyben az idő maga pezsgett tovább.
   A pohár fala jéghideg volt, mint a múló év utolsó lehelete. Benne a sárga folyadék nem ital volt, hanem egy folyékony mindenség. Apró, gyöngyöző buborékok ezrei indultak elszántan a mélyből, mint megannyi apró, fénylő emlék, melyek kétségbeesetten igyekeznek a felszínre, hogy ott egyetlen halk pattanással eggyé váljanak a szabadsággal. Néztem, ahogy ezek az arany gyöngyök cipelik a hátukon az elmúlt évem minden súlyát.
   A januári fagyok metsző magányát, a tavaszi ígéretek illatát, s a nyári alkonyok lusta, mézédes nyugalmát. Nem beszéltünk, se ő, se én, mégis minden elhangzott. A pohár peremén néha megcsillanó fény volt a válasz kérdéseimre. Amikor megemeltem,  az üveg halk csengése úgy hasított bele az éjszakába, mint egy törékeny reménysugár. Ez a hang volt a híd a már nem és a még nincs között. A pezsgő csípős érintése nyelvemen nem volt más, mint az életem maga, egyszerre édes a sikerektől és fanyar a csalódásoktól. Minden korty egy fejezet volt, amit végleg lezártam, s mire a pohár fenekére értem, a múltam súlya úgy párolgott el, mint belőle a felszálló szénsav.
   Most itt állok az üres pohárral kezemben, kristálya már átvette tenyerem melegét. Az év mögöttem nem dőlt össze, nem ért véget nagy robajjal, egyszerűen csak átfolyt rajtam, mint ez az arany ital, és én tisztábban látom a holnapot, mint valaha.
   Lassan hajnalodni kezd, s pezsgőspoharam, mi az éjjel még titkaim őrzője volt, most elárvultan pihen az asztalon. A falakon kúszó szürke árnyékok, az óév utolsó éjszakai, vonakodó hírnökei, látom, lassan visszahúzódnak a sarkokba. A világ mintha visszatartaná lélegzetét, mielőtt az új naptár első lapja valóban élni kezdene. Aztán a horizont peremén, ott, ahol a város háztetői a hideg éggel találkoznak, egy vékony, vörös-arany fonál kezdett el feszülni. Nem robbanásszerűen érkezett, mint az éjféli rakéták, hanem lábujjhegyen osonva, mint aki nem akarja felriasztani az alvó reményeket. A szobába betörő első napsugár egyenesen a kristálykelyhet vette célba, s a pohár fala, amely éjjel még a magányom tükrözte, most egy világítótorony lett a reggeli derengésben.
   Ez a fény már nem a múltam kereste. Ez a napsugár nem a tegnap porát világította meg, hanem egyfajta égi radírként törölte el az éjszaka szorongásait. A pohár mellett fekvő dugó, mint egy partra vetett, viharvert bárka, békésen pihent a fényben, jelezve, hogy a vihar elült, az újév pedig várja az új utazást. Felemeltem a kelyhet, de most nem inni akartam belőle. Csak átnéztem rajta a világra. A görbe üvegen keresztül a kinti táj még kissé furcsának, képlékenynek tűnt, de a színek már éltek. A fagyos ablaküvegen túl az első madár szárnya suhant át az égen, mint egy lendületes tollvonás egy még üres, hófehér papírlapon.
   A reggeli kávé illata már a levegőben bujkált, készen arra, hogy leváltsa az ünnep illatát. A pezsgőspohár elvégezte dolgát, átkísért a küszöbön. Te is nézz majd újév hajnalán a kezedben tartott, már üres pohárra! Ne a hiányt lásd majd benne, hanem a lehetőség tiszta öblét. Az újéved olyan lesz, mint ez a kehely, Te döntöd majd el, mivel töltöd színültig.

TM