A karácsonyhoz vezető napok vékony, fagyos üveggé válnak, melyen átsejlik az ígéret fénye, de még nem törhető át. A levegő kicsit feszült is a várakozás csendjében. Ez a csend nem a hangok hiánya, hanem a lelkek belső szónoka, mely minden zajt elnémít, hogy hallhassuk az érkezés halk susogását. Odakint a hóesés és a táj, mint egy gyönyörűen megrajzolt csendélet, mozdulatlanul fekszik, megőrizve a titkot. Ebben a kristálytiszta, édes csöndben minden szív egy hangtalan harangként kondul, várva a pillanatot, mikor a békesség végre beteljesedik.
   A várakozás maga a jelenből a holnap ünnepébe vezet. Az elcsendesült lelkek, mint a téli kikötőbe húzódott hajók, nyugodtan pihennek, felkészülve a reménytől és szeretettől kiolvadt tengeri útjukra. A gondolatok, mint apró, fénylő hópelyhek, keringenek a fejünkben, mindegyik magában hordozza a szeretet, a békesség és a megbocsátás érzését. A csend nagylelkű palástjába burkolózva minden fénysugár felerősödik, minden apró gesztus jelentőssé válik, mert ezen a szent küszöbön állva érezzük, a világ csak arra vár, hogy a szeretet égi kulcsa végre elfordítson egy láthatatlan zárat, s az ajtón belépve átjárja és melegítse mindannyiunk szívét a szenteste fénye.

TM