A léleknek börtön a test,
mert szárnyalna az égig,
de földhöz kötött benne,
sok hónapig, évig.

Ha álmában néha elszökik,
titkos utakat nyit,
s a csillagok közt átlebeg,
hogy emlékezzen kicsit.

És ameddig jár-kel,
bár küzd a rácsok ellen,
a hajnal visszahívja,
itt tartja a földi létben.

De nem marad örökké rab,
várja egy magasabb lét,
mert mi fényből született,
annak otthona az ég.

És a test, mely börtön volt,
holnap már csak vendég,
a rács elengedi,
várja a nagy kékség.