Ma is a sötétség ébreszt,
novemberi reggel,
álomtól borzas még bennem
egy szép táj,
mezőkkel,
bárányfelhőkkel,
kéklő hegyekkel,
- és akkor megcsörren a vekker.

Napok nevei cikáznak fejemben,
igen, hétfő van,
szeretem.

 

Minden kezdet jó, lehetőségek kavalkádja,
feladatok sora,
mi a múlt hétről még megmaradt mára.

 

Lassan nyílik meg értelmem a reggeli órára,
még visszatart az álom, egy régi-szép nyárba’.
Ó, a valóság, új tervek, új célok,
visszahanyatlom párnámra.

 

Mennyi út, kacskaringó,
merre tartanak, messze a homályban?
Melyikkel kezdjem,
ha végre magam összeszedem?

 

Ablakomon túl mi vár?
Sűrű köd szitál,
álmosan ül a tájban.
Még a Nap is pizsamában.

 

De valahogy mégis,
békés ez a bizonytalanság,
nyugodt ráhagyatkozás,
nem látok előre, de nem félek,
beleteszem kezem Jézusnak kezébe.

 

Vezessen ő engem a nagy szürkeségben,
sok apró lépésem vigyen majd előre,
ha Ő itt van velem, megszűnik a sötét,
fejemben fény támad, szívemben melegség.
Mindig csak egy lépést látok most előre,
mert véd engem a köd,
nem látok a múltba, nem vágyom jövőbe,
Jézussal vagyok a biztos jelenben.

 

Vele vagyok, Benne,
tér és idő végtelenjében,
az Ő teljességében.

 

2025. november 17.