Ülök egy hófehér habos felhő szélén
az ég peremén és lenézek a földre,
könnyem hullík és Ti lent
esőkémt érzitek ugye!
Forr a vilàg nincs egység,
a háború mindíg tart még
és ki tudaja véget mikor ér?
Ember az embert miért bántja,
magát erősebbnek, okosabbnak miért tartja?
Békét szeretne a legtöbb ember,
miért a kissebbség dönt
a töbség érdeke felett?
Miért a sok sebesült,
sérült ember, a sok özvegy
és sok lélekben is sérült gyermek,
életük megpecsételődött örökre,
s reményük sincs már semmire!
Elborzaszt hova tart ez a világ,
unokáinknak mi mit hagyunk hátra már?
Szomszédunkban dúl a háború,
a híreket hallva a helyzet iszonyú!
Aggodom csöppnyi népemért,
mely egyre fogy,
pedig szívében őrzi még a reményt!
Könnyem hull a földre,
permetező esőként ér le!
Jobb az embernél a természet,
sokszor visszaveszi
amit az ember tőle elvett!
Esőt issza mohón a szárazságtól
szenvedő föld,
az őszi vetésnek most jól jön.
Gyöngyökként gurulnak szerteszét
az esőcseppek,
enyhet nyujtva a szomjazó földeknek!
November közepén már hűvösek az esték
és a hajnalok,
a köd fátyol sokszor okoz
a közlekedésben is gondot!
Harmat csillog a hajnali ködben
az ökörnyállal befont bokrok között!
Fáradtan kell fel a nap sugara
már alig ad meleget,
a vörös égalja szelet igért
és meg is jött az erős hideg őszi szél!
Vacogva húzza össze magán a kabátot
kit a hajnal az utcán ért!
Ilyenkor sajnáljuk, hogy oly gyorsan
elszállt a forró meleg nyár,
jó lenne egy kicsi most belőle,
de nemlehet, ez nagy kár!
Én ülök egy hófehér habos felhő tetején
és könnyem hull permetként a síró földre,
remélem hagyunk hátra értéket
az unokáink részére!
Az utókor majd dönt,
hogy mit hagytunk magunk mögött!

2025.11.14.