A nap perzselő aranya borítja a tájat, simogatva a száraz, illatos szénát, mely nemrég még zöld tengerként hullámzott a határban. Mintha a föld maga adná át kincsét, felhőként gyűlik a szekérre, melynek elnyűtt kerekei a múlt meséit suttogják. Az ember, letűnt korok árnya, verejtékével öntözi a tájat, mozdulatai monoton ritmussal szövik a levegőbe a kemény munka dallamát. Fején kalap, mint egy korona, védi a könyörtelen égtől, miközben a rakomány egyre magasabbra tör, akár egy tornyosuló homokóra, mely az idő múlását méri, fűszálról fűszálra.
   A ló, e hűséges társ, bronzszoborként áll a tűző napfényben, izmai feszesek, mint megfeszített íjak, készen a következő indulásra. Szemében a mezők végtelensége tükröződik, a néma tudás, ami vérében generációkon át öröklődött. Aztán a szekér, mint egy hajó, lassan elúszik a széna tengerén, rajta az ember, aki, mintha a múltból lépett volna elő, a földdel és az égbolttal egybeolvadva. A távoli fák néma tanúi annak, ahogy a szekér lassan eltűnik a horizonton a hazafelé vezető úton. Figyelik az ember és állat csendes, örök szövetségét, miközben a levegőben a szárított fű édes, földszagú illata lebeg, az elmúlás és az újjászületés örök körforgásának ígéreteként.

TM