Szívünk egy végtelen, labirintusszerű város, melynek macskaköves utcáit most az elmúlt éveink emlékének őszi szele söpri. Ma ezen a városon is túlra, az elfeledett kertek felé tart bús zarándoklatunk. Lelkünk hajója temetői árnyakon át suhan, s árbócán a gyász fekete zászlaja leng, dacolva a bennünk lévő hiány jeges áramlatával. Minden lépésünk egy elhagyott ház ajtajához vezet, hol szeretteink nevetésének régi lemezei porosodnak a polcokon, a falak pedig beszívták a régmúlt napfényes, együtt töltött napok szelíd melegét. A szívünk útjai most láthatatlan gyökerekké válnak, melyek a mélyben keresik azokat az elszakadt szálakat, amik egykor szorosan tartották életünk elszakíthatatlannak hitt szövetét.
   A temető most az égen világító csillagok hűséges földi tükre, ahol a mécsesek apró, rezgő lángjai az égbe küldött szavaink. Ezen az estén lelkünk emlékeink rengetegébe indul el, ahol már a megbocsátás hava fedi be a tájat, mint a köd a régi fájdalmakat.
   Búcsúzásunk nem a végállomás, csupán egy kereszteződés, ahol az idő sínjei futnak egybe és találkoznak a végtelenség állomásán. Szívünk útjai itt csendes ösvényekké szelídülnek, melyek egyenesen azokhoz a szeretett lelkekhez vezetnek, akik örök tavaszt hagytak a mi mulandó őszünkben.

TM