Az őszben rettenthetetlen áll,
lapátját szelek tépik,
s míg azok gyorsulva forognak,
a köd csendesen örvénylik.

Tél havában sem alszik soha,
csontja ropog, de mégis dacol,
a szél, ha jön, felrázza zenélni,
és szárnyaival ősi mesét dalol.

A malom megőrzi a titkot,
időt őröl, sorsot darál,
benne kering az ember útja,
születéstől a sírig fonál.

Minden fordulatban ott van
egy sóhaj, egy remény, egy ima,
a zúgása egy szívdobbanás,
melyet a végtelen szél visz tova.

Kőfalában századok terhe,
repedéseiben múlt idők árnya,
őrlő kövén a búza éneke,
kenyérbe álmodva világa.

De ha egyszer szárnya megáll,
kövei némán pihennek,
az idő akkor is megőrzi
dallamát a hosszú éveknek.

TM