A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni.
Az ablakon túl ősz van. A fák már nem kapaszkodnak a leveleikbe, hagyják, hogy a szél vigye őket, akárhová. Irigylem őket. Mert én nem tudok elengedni. Sem emléket, sem gondolatot, sem azt az arcot, amit a tükör mutat - és amit nem ismerek. Valaki lakik bennem. Nem ellenség, nem barát. Egy árny, aki a gondolataim mögött suttog, aki a szívem ritmusát más dallamra hangolja. Néha azt hiszem, én vagyok az. Néha azt, hogy sosem voltam.
A világ zajlik. Az emberek beszélnek, nevetnek, sírnak. Én hallgatok. Nem azért, mert nincs mit mondanom, hanem mert a szavak nem találnak utat kifelé. Mintha a nyelvem is elfelejtette volna, hogyan kell élni.
És mégis... néha, amikor a szél megérinti az arcomat, vagy egy régi dallam megszólal valahol, valami moccan bennem. Egy emlék, egy fény, egy szó. Mintha a csend nem csak bezárna, hanem őrizne is. Mint egy titkot, amit egyszer majd újra megtalálok.
Addig itt vagyok. Csendbe zárva. De nem egészen elveszve.
2025. szeptember 28.