Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.

A fák minden nap mesélnek,
leveleik színes tintával írnak,
s a földre hullva halkan súgnak,
azoknak, kik figyelni bírnak.

Váltja egymást minden pillanat,
az évszakok minden színe,
lelkünknek is tükröt tart,
mi magunk is változunk vele.

Egyszer majd, ha megállunk,
s azt hinnénk az utolsó állomás,
az élet finoman emlékeztet,
a változás örök, s benne a folytatás.

A körök így váltják egymást,
örvénylő táncban, szüntelen,
s ki figyel a változásra,
tudja, hogy ő maga a végtelen.

TM