Egyszer, régen, született egy csodaszép kiscsikó egy hatalmas ménesben. Nehezen jött a világra, sok szenvedés árán. Az édesanyja mégis nagyon boldog volt, hogy végre megszületett és ott tudhatta maga mellett. Teltek a hetek, hónapok. A kis csikó szépen cseperedett, növekedett és egyre önállóbb, egyre bátrabb lett. Úgy érezte,  övé a világ, semmi nem állíthatja meg. Nincsenek határok, a karámban sem akart megmaradni, mindig csak ment volna ki a mezőre, az erdőben barangolni csak úgy, céltalanul. 
     Ennek a kiscsikónak csodájára jártak az emberek, olyan szép tartása, formája volt. Fénylő fekete, selymes szőre mellett, a sörénye hosszú, amit, ha vágtatott, félrecsapott és emiatt a fejtartása is büszkeségről árulkodott. Mindenki ámulva nézte, hogy egy ilyen kis fiatal csikó, hogy tud ilyen magabiztos lenni, hiszen még a tojáshéj is ott van a fenekén - mondogatták. El is nevezték Féktelennek.  
     Féktelennek nem tetszett ez a név, ő más nevet szeretett volna, de tenni nem tudott ez ellen semmit. Viszont sokat tett azért, hogy ehhez a névhez méltó legyen. Nem akart semmiben sem engedelmeskedni, folyton akadékoskodott, ha a mamája mondott neki valamit, ő mindig, mindenkinél jobban tudott mindent. Az emberektől is többet tudott, úgy gondolta. A mamája emiatt, sokat szomorkodott.  
     - Hogy fogja ez a gyerek megtanulni, amire szüksége van az életben? - aggodalmaskodott szomorúan.
     Próbálta szépen, próbálta mérgesen, próbált a lelkére beszélni, de Féktelen csak a maga feje után járt. 

2023-25.

folyt. köv.

TM