Üvegpaloták nőttek fel az égig,
A régi házakat csendben elfelejtik.
Utcákon léptek visszhangja kong,
Felfal mindent a kemény, hideg beton.

Képernyők fénye arcokat világít,
De szem a szembe már ritkán tekint.
A rohanás lett az új vallomás,
S ingyenes lett a teljes agymosás.

A terek, hol egykor gyerekek kacagtak,
Reklámfalak között a fények csíkot hagytak.
És a koldus, ki pár petákot kapott,
A statisztikában csak a következő halott.

Az ölelésre nincsen már idő,
a szeretet szó luxuscikk, elvesző,
a város szíve jéggé dermedett,
nullává vált az egy meg egy.

De hallgasd csak, mély moraj fakad,
a beton reped, a kőfal meghasad.
Az éhezők árnya, sóhaja szólni kezd,
s nem hallgat el, míg lázadni lehet.

A pénzpiac torka mindent felfaló,
lelket, álmot, szívet temető.
A pénz lett Isten, elsodor az örvény,
s ki nem hódol, azt bünteti a törvény.

Terekből börtön lett, nem otthon,
ki elrohanna, útjában a kordon.
A tekintetek riadtan egymásra siklanak, 
de útjukban magas szögesdrót-falak.

De jönni fog egy nap, mikor felébred
az elnémított, megcsalt tömeg,
s akkor a város, mely feledni mert,
megkapja, mit hűtlenségéért megérdemelt.

Nem szerettem volna politikát belevinni.
De ha te kiérzed belőle, az csak a véletlen műve.
Bár ki tudja? 

TM