A sárkány, aki elrabolta a királykisasszonyt, a hős lovag, aki fehér lován érkezett megmenteni, hát ők mára megöregedtek.
     A sárkány már egy teát sem tud megmelegíteni, a lovag nem bírja el a kardját, a lova rég feladta a küzdelmet a korral, a királykisasszony megőszült, megráncosodott, elfonnyadt a toronyban.
     Most ott állnak és nézik egymást. Egyik nem tud felmenni, a másik nem tud lejönni.
     Vagy a Piroska, akinek már ruhája is inkább csak rózsaszínes az évtizedek múlásával, öreg húsa a farkasnak sem kell, bár annak amúgy is kihullottak a fogai, megenni is csak a darált húst tudja, és teljesen veszélytelen az erdőben kószáló kirándulókra.
     Ki van még?
     Hamupipőke, akinek az üvegcipőben való séta már igen nagy gondot okoz, bütykös lábai fájnak, szívesebben hord mamuszkát. Szemüvegben sem látja kiválogatni a babot meg a borsót.
     Ja, és ott van Csipkerózsika, aki azóta is álmatlanul ücsörög, mióta a herceg felébresztette. Amíg aludt, fiatal volt és üde, most meg... inkább hagyjuk, hiszen leszállni sem tud az ágyról.
     Hófehérke pedig az unalmas palota után visszasírja a hét törpével élt vidám, gondtalan életét az erdő mélyén.
     Hogy akkor ez itt a mesék vége?
     Á, dehogy! Mit sem érne az egész egy varázsló nélkül, aki elhozza nekik az örök fiatalság italát. Mert a mesék örökké élnek, az unokáknak is hallani kell.
     Esténként varázslatos történetekkel lefeküdni, és egyszer csak lassú szuszogás jelzi, hogy a végét már megint nem kell elmondani. Nem baj, egyszer az is megtörténik, lényeg, hogy a gyermek alszik.

TM