A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el. Minden lélegzetvételem egy levél volt, mely az életem fájáról lehullva a múltba zuhant, de ága, reméltem, talán sosem lesz csupasz. Éreztem a nap erejét, mely arcomat simogatta, és a hideg szél fuvallatát, mely a mulandóságot súgta a fülembe. Alattam a végtelenbe nyúló táj olyan volt, mint egy kifeszített vászon, melyre az élet festett gondolatokat, érzéseket és álmokat.
     Az idő, ez az aranyló pókháló, lassan szőtt engem is magába, de én nem féltem. A tudás egy tenger, melynek partján álltam, és minden hulláma egy új felismerést hozott. A csend, ez a legbölcsebb barát, a fülembe súgta az igazságot, melyet szavakban nem tudnék elmondani. Tudtam, hogy a létezés egy vándorút, ahol minden lépés egy versem, s minden pillanat egy átadott gondolat. A szikla pereme talán nem a vég, hanem talán a kezdet. Egy határ, melyet átlépve új világok nyílhatnak meg előttem. Itt álltam a lét és a nemlét határán, mint egy magányos fa, melynek gyökerei mélyen a földben kapaszkodnak, ágai pedig az ég felé törnek, és tudtam, hogy az életem nem más, mint csak a fények és az árnyékok múló tánca. Melyben, ki tudja még, én is meddig táncolhatok.

TM