Füst kúszik a hold felé,
dübörögnek a bőrdobok,
égi szikra villanása,
ringatóznak árnyalakok.
Szikrák szállnak, ének szól,
ősi szóval hív a szél,
kitárul az időtlen kapu,
tűzben szív lüktet, titok kél.
Vér a kövön, utolsó sóhaj,
csillagok közt hajlik az idő,
fények járnak az éji rítuson,
lélek emelkedik, az örök erő.
A kör bezárul, szellem ébred,
szent a csend és szent az ének,
benned lüktet minden múlt,
s végtelenbe ér az út.
Ott csend ölel, és titok vár,
árnyak közt fény könnyezik,
csillagok fényes ösvényén
az örvényben élet születik.
A szél ősi imát mond,
láthatatlan kapud nyitod,
kőbe vésett, rejtett szót,
szívedben tüzed lobog.
Időtlen áramlat sodor,
föld és ég összeolvad,
e pillanatban minden él,
nem számít a holnap.
Fekete a hold és az ég,
árnyak körül ott a lét,
szél susogja a titkot,
melyet csak a lélek ért.
Kopott kövek közt fény remeg,
csillagarcú üzenet,
legmélyén egy tükör vár,
kaput nyit a szemednek.
Szíved mélyén lüktetnek
ködbe öltözött szavak,
hol a csend elvarázsol,
köttetnek a sorsfonalak.
Sötétből majd fény fakad,
örök titkot őrző tánc,
s az, ki átlép az árnyakon,
égi tűzzel földre száll.
TM