Az első szerelem, akár egy gyengéd tavaszi zápor, amely meztelen szívföldünkre hull, és virágba borítja azt ezernyi színben. Mint napsugár, ami áttöri a borús égboltot, úgy hatolt be lelkembe, elűzve a magány hideg ködét. Puha érintése, mint a frissen sült kenyér illata, betöltötte a levegőt, és minden porcikámban éreztem az élet édes zamatát. Szemedben a jövő ígérete csillant, egy ismeretlen, de hívogató tájként, melyre velem együtt léptél be, s lélegzeted, mint a szélcsendben ringatózó falevél suttogása, mesélt a boldogság néma titkairól. A világ addig fekete-fehér film volt, aztán hirtelen színes festménnyé változott, melynek minden apró részletét a létezésed határozta meg.
   De az első szerelem olyan is, mint egy törékeny üveggömb, amit óvatosan tartunk tenyerünkben. Egy apró, de mindent elsöprő áradat, amely szívünk partjait mossa, és homokvárainkat elsöpri. Bár ereje elsöprő, törékenysége is ugyanolyan valós. Mint egy álom, amelynek a szívben ragyogása káprázatos, de egy pillanat műve, s tovaillan, már csak édes, de fájó érzését hagyva maga után. Emléke mégis örök, akárcsak egy rég elrejtett kincs a lélek mélyén, amelyet időről időre előveszünk, hogy újra elmerüljünk benne, és érezzük az első, tiszta érzelem melegét, ami örökre nyomot hagyott szívünk rejtett, s féltett zugában.

TM