Ha a lélek szabadulni vágyik,
a test börtönévé válik,
hiába illatoznak már virágok,
hívják a messzi, idegen világok.

Hiába simítja szél a tájat,
már nem érinti, vele nem szállhat,
csak csendre vágyik, lebegésre,
egy ismeretlen, tiszta fényre.

Oda, hol nincs több kérdés, fájó emlék,
sem földi vágy, sem nyomasztó lét,
csak a lélek könnyű suhanása,
a mindenség szívének dobbanása.

S a szív fürdik meséiben,
ott a csend is mesélni mer,
nincs több miért a dalban,
csak béke és fohász halkan.

Már nem láncolja földi álom,
nem tartja rabul a múlt láncon,
a fény felé nyújtózik csendesen,
mint harmatcsepp kora reggelen.

Az ég kapuján rezdül át sóhaja,
a végtelenben lehet önmaga,
ott többé már nincs határ,
a lélek végre hazatalál.

Nincs idő, se tér, se bánat,
csak tiszta lét, örök alázat,
szavak sincsenek, csak a jelen,
a mindenségből szőtt végtelenen.

S így válik eggyé mindazzal, mi van,
egy csillagfényű pillanatban,
a test már por, de a lélek szárnyal,
hazatért, leszámolt minden bajával.

TM