A vágyak folyamán utazom, lassan ringatózva, mint őszi levél a szelíd patakon. Minden kanyar egy új remény, minden örvénylés egy rég elfeledett álom ébresztője.
   A víz sima tükrében tükröződik a múlt, elmosódott emlékekként festve fel azokat a pillanatokat, melyek szívverésként lüktetnek bennem. A part menti fák, mint hallgatag őrök, figyelik utamat, ágaik árnyékot vetnek a felszínre, jelezve az elszálló időt. A szél suttogása, akár egy távoli dallam, vezeti csónakom, és minden egyes hullám, mely a csónakom éri, egy újabb ígéretet hoz a jövőből.
   Néha a folyó felgyorsul, sodrása magával ragad, és úgy érzem, a végtelenbe rohanok. Máskor lelassul, szinte megáll, és engedi, hogy gyönyörködjek a tájban, a napfényben csillogó vízcseppek táncában.
   A szívem, mint egy parányi evező, irányítja az utat, a remény és a félelem hullámai között. Tudom, hogy a folyó sosem ér véget, csak változik, alakul, és én is vele együtt változom. Mert a vágyak folyama nem csak egy út, hanem maga az élet, melyben minden pillanat egy csepp a nagy óceánból, tele titkokkal és lehetőségekkel, s én ezen a gyönyörű folyón utazom létezésem végéig tovább.

TM