Amikor egy furcsa álom után kinyitod a szemedet, és eltűnődsz az élet dolgain. A családod, a barátaid, a munkád, elmúlt szerelmek, kapcsolatok, tova tűnő célok, és a megmaradt mindennapok. Tudod, hogy nyár van, süt a nap, mégis leülsz a gép elé, és kiírod magadból azokat az érzéseket, amelyek elborították szívedet, gondolataidat. A múlt kopogtat ajtódon, résnyire nyitod, nem tárod ki, hiszen így is szinte benyomja a lábaddal támasztott ajtót, alig bírod tartani. Főleg a szülők lezáratlan emlékei tolonganak fejedben. Annyira keveset tudsz róluk. Néha kérdeztél, de kurta válaszokat kaptál, néha nem is volt türelmed meghallgatni, nem is figyeltél jól talán, szaladtál saját emlékeidhez, vagy emlékeid elől. Most viszont az ajtód előtt vár, kérdések özönlenek, de már nem fogsz választ kapni. A temető csendje nem tud válaszolni. Összerakhatod azokat az apró részeket, amiről azt hiszed, hogy tudod, de már nem hiteles. Elképzelheted a te fejeddel, de ez is csak a te hited. Nem tudod, mit érzett Anyád, aki alig töltötte be a 18-at, és cseléd lett egy orvos házaspárnál, bekerült egyedül a nagyváros zajos forgatagába, ő aki falun nőtt fel. Aki azelőtt hajnalban az állatokat etette, kukoricát kapált, ebédet főzött, azután az aratásban vett részt estig. Estére fáradtan dőlt ágyába, hogy a holnap újra karjába zárja fáradt testét, céltalan gondolatait. Szeretted a földet, Anyám? Vagy vártad, hogy kiszabadulj a fogságából? Ki döntött úgy, hogy lépj tovább, hagyd el a szülői házat? Voltak terveid, álmaid, boldog voltál valaha? Csak sodródtál, vagy Te irányítottál?
    A kérdések özönlenek, és még mennyi várja, hogy előkerüljön, valaki feltegye őket, valaki megválaszolja. De aki válaszolhatna rá, már messze van. Érzéseket nehezen, de inkább soha nem mutattál, magadba zárkóztál, kemény asszony voltál. Egyedül neveltél bennünket, önállóak és küzdők lettünk. Sokat tanultam tőled, lágyabb szívre tanítottál, a Te zárkózottságod nyitottságra ösztönzött, kritikáid dicséretre értek bennem. Mindig fogadtam, másképp élem majd az életem, ugye látod onnan fentről, sikerült, amit elterveztél erre az életedre? Nagy-nagy szeretet kellett, hogy kemény szívvel éld le életed, hogy hibáztassunk, kritizáljunk, néha kerüljünk, magunkról titkolózzunk. Már sok idő eltelt, mióta levetted fáradt földi ruhádat, a sírodnál a könnyes szemek csak földi álarcok. Anyám, lelked ma reggel kopogtatott ajtómon, búcsút ma veszek tőled, szeretetem veled lesz, tudom, hiszem, hogy érzed.
    Bízom benne, új utad könnyebb és boldogabb lesz, amikor újra találkozunk, átölellek, mindent köszönök, és hálás vagyok érted!

TM