Hetek óta a mamával álmodok,
fogja a kezem, kisgyerek vagyok,
egy végtelen úton ketten haladunk,
nem sietünk, csak lassan ballagunk.
A világ csendes, engem ő vezet,
mutatni akar nekem egy jó helyet,
de messze előttünk nem látszik a vége,
csak valami halvány, mint a lemenő nap fénye.
Szívünk dobbanása lépésünk ritmusa,
kezem meleg kezébe simulva,
ezen az úton mi ketten járunk,
mit együtt kezdtünk, és együtt is zárunk.
Nem kérdezem, hová visz, nem félek, nem rohanok,
mert amíg velem van, addig otthon vagyok,
egy álom, mely soha nem ér véget,
ő ad nekem ebben örök menedéket.

TM