Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre. A jelen pedig, mint a holdfény ezüstös csíkja a vízen, táncolva mutatja az utat, de sosem fedi fel teljesen, mi rejtőzik a következő pillanat ködében.
   A szél hol lágyan simogatja arcomat, hol dühösen cibálja vitorláimat, ez a vágyak és félelmek szüntelen tánca. Minden egyes sós permetcsepp, ami arcomra hull, egy kimondatlan szó, egy elfojtott érzés, amely a mélységből tör fel. A horizonton néha felbukkan egy sziget, amely ígéretet hordoz, de ahogy közelebb érek, köddé válik, csakúgy, mint a beteljesületlen remények. A tenger fenekén, a tudatalatti korallzátonyain, megannyi eltemetett kincs és elfeledett titok várja, hogy a felszínre kerüljön, mint elsüllyedt hajók roncsai.
   Én csak hajózom tovább, mert a kikötő még távoli, és a kormánylapátot szívem csendes dobbanása irányítja. Néha egy fénysugár töri át az éjszakát, talán egy őrláng, talán egy jelzőfény a messzeségből, amely arra hív, hogy merjek tovább hajózni. Mert az álmok tengere végtelen, és minden utazás egy felfedezés önmagunkban, ahol a félelmek és a vágyak egybefonódnak, hogy új, ismeretlen partokra vezessenek minket. Ott távol, talán majd egy szép reggelen, kinyílik szemem, s végleg felkel számomra a nap.

TM