A felismerés nehéz, rozsdás kulcsa hidegen feszül a vállamon, mint valami ősi béklyó. Nem aranyból van, nem is ezüstből, hanem a tapasztalatok súlyos vasából öntetett, amelyet az idő patinája borít. Minden egyes ránc a kulcs felületén egy megoldatlan rejtély, egy elfeledett igazság nyoma. Nem könnyű teher, hiszen minden lépésemnél belemar a húsomba a lánc, amelyhez a kulcs fűződik. Ez a lánc sem nemesfémből készült, hanem a kételyek, a félelmek és a kudarcok rozsdás, mégis elszakíthatatlan fonalaiból szövődött. Minden láncszem egy éjszakába nyúló gondolat, egy elengedett álom súlyát hordozza.
   Ballagok. Csendben. Nem sietek, mert tudom, hogy az ismeretlen nem siettethető. Előttem a ködös táj, amelyben a jövő még megfoghatatlan árnyként lebeg. Láthatatlan ösvényen járok, amelyet csak a belső iránytűm fénye világít meg. Néha egy rejtett gyökérbe botlom, ami a múlt mélyéből nyúl elő, hogy megakassza lépteim. Máskor egy hirtelen feltámadó szélroham tépi meg ruhámat, mintha a sors maga próbálna eltántorítani. De én csak megyek. A vállamon a kulcs súlya emlékeztet, hogy minden egyes felismeréshez erőre és kitartásra van szükség. Tudom, hogy ez a kulcs nem csak egy ajtót nyit majd, hanem utam során ezernyi rekeszt tár fel bennem, melyek eddig zárva voltak. Minden egyes kinyitott rekesz egy mélyebb megértés zálogát rejti.
   Ahogy haladok előre a kietlen tájon, a kulcs egyre nehezebbé válik a vállamon. Mintha a belső énem táplálná, átalakítaná a hideg vasat valami sokkal többé. Talán eljön a nap, amikor a kulcs már nem teher lesz, hanem életem útjának vezérfonala. Addig is viszem tovább, csendben ballagva az ismeretlenbe, mert tudom, hogy a felismerés útja sosem ér véget. Minden egyes lépés egy újabb ajtóhoz vezet, melyet talán ez a nehéz kulcs kinyit számomra, s ezzel közelebb kerülök önmagam valójához, s egyszer végleg megvilágosodom.

TM