Gyomra mélyén tátong néma űr,
mint elhagyott fészek, mi téli ágon ül.

Az éhség egy kín, egy láthatatlan hideg folyó,
lassan marja, emészti őt,
nincs már számára semmi új reményt hozó.

Csontjainak vázán fáradtság lepel,
ahogy mozdulatlan teste
ott a koszos matracon hever.

Tekintete üres, mint kiszikkadt kút,
minek kövei szárazak maradtak,
benne is a vágy cseppjei már rég elapadtak.

Lelke, mint egy szárnyaszegett madár,
keresi a morzsát is, de sajnos nem talál.

Az éhség árnyéka hű társ a nyomorban,
csak a korgás, mint panasz, van a kis gyomorban.

Hallatszik testéből a korgó ének,
de üres a tányér,
meghasad a szív hallatán e nyomorult zenének.

Csontos a háta, mint egy törékeny ág,
szája szikkadt föld,
mely jó ideje esőt nem látott,
s ételt nem talált,
teste a szélben reszketve várja a halált.

Álmában kis keze kinyílik,
mint egy hervadt virág,
kérlelve az urat,
jöjjön egy boldogabb
s szebb világ.

Ott fekve, mint az éhségnek árnya,
hosszúra nyúlik kábult, rideg álma,
de szívében izzik a parázs,
még lehet, eljő egy földön túli varázs.

Egy álom, lehet, beteljesül,
mi szebb jövőt ígér,
csak jöjjön egy életmentő falat,
addig, míg él.

TM