Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.
   Ahogy ott, a kísértés tengerének partján ültem, a hullámok selymesen nyaldosták a lábamat, szép fehér selyem ruhádban mellém ültél Te is. Csak egy a szakadék mélyén hullámzó csatorna, a vágy csatornája szelte ketté a köztünk lévő sziklás tengerpartot. Nem volt ez vad, háborgó tenger, hanem egy csábító, mély vízfelület, melynek felszínén aranyló fények táncoltak a naplementében. Minden cseppje ígéretet hordozott, egy suttogást a vágyról, egy illékony képet arról, ami lehetne, ha eltűnne ez a szakadék, s a csatorna kettőnk közül. Az előttem elterülő öböl, egyik partja a pokol, hol kiégett sivár táj húzódott , másik pedig a mennyország, ahol angyalok időztek, s minden virult.
   A távolban csillogó szigetek hívogattak, mindegyik másféle gyönyört ígérve. A Tiltott Gyümölcs szigete rubinvörös lédússággal kecsegtetett, a Pillanatnyi Boldogság szigete mámorító nektárral kínált, a Feledés szigete pedig a gondok súlytalan álmaival kecsegtetett. Mindegyik partján édes illatok terjedtek, a könnyűség és a megadás bűvös atmoszférájában.
   A vízben tükörként viszont láttam a bennem rejlő vágyakat, felerősítve a legtitkosabb gondolataimat. A szívem mélyéről feltörő sóhajok itt lágy hullámokká szelídültek, s a bizonytalanság apró fodrokká vált a felszínen. A tenger nem ítélt, csak kínált. Nem kényszerített, csak sugallt.
   Éreztem a hívást, a lágy vonzást, ahogy a hullámok egyre mélyebbre csábítottak, ahogy elindultam feléjük. A biztonságos part távolodni látszott, az ésszerű gondolatok halkulni kezdtek. A kísértés nem erőszakos volt, hanem finom, mint egy édes dallam, mely lassan szövi be az ember lelkét.
De a mélyén éreztem a rejtett veszélyt is. A csillogó felszín alatt árnyak húzódtak, a pillanatnyi örömök mögött a lehetséges következmények sötét mélységei rejtőztek. Tudtam, hogy ha engedek a csábításnak, talán elveszítem a visszatérés lehetőségét, vagy a partra érve már nem leszek ugyanaz, aki voltam.
   A kísértés tengerének szépsége éppen ebben a kettősségben rejlett. A csábító felszín és a mélyben lapuló veszély egyaránt részei voltak a lényének. Miközben az ember a parton állva, a hullámok lágy érintését érezve, örökké vívódik: vajon belemerüljön-e ebbe a csodálatos, ám veszélyes vízbe, vagy megmaradjon a biztonságos, de talán kevésbé izgalmas parton. A döntés súlya ott nehezedett a vállamon, a kísértés tengerének suttogása pedig sosem halkult el teljesen a fülemben. Aztán kis tétovázás után áthajoltam a csatorna felett, s kézen fogva Téged, elindultunk, s ölelkezve, örökre elmerültünk e titokzatosan morajló víz csábító habjaiban.

TM